Argo - Kritika

Sokan Árpa Attila filmjét mondják az első magyar akciófilmnek, melyet itt és most cáfolnék: Horváth Csaba már készített 98-ban egy korszakalkotó zsánerfilmet Európa expressz címen, amiben Stohl András játssza Steven Seagal-t, és ami ráadásul nem is igazán a poénokra építkezett, mint jelen tárgyalt filmünk, hanem minden sorát, képkockáját hót komolynak szánták. Nem, azt nem mondtam, hogy jobb is lett a végeredmény, csak a miheztartás végett közöltem. A kaput már kinyitották, Árpáék pedig csak beslisszoltak. Hogy aztán most újra azt mondhassák, hogy igazából a folytatás az első igazi magyar akciófilm (bocsánat: akcióvígjáték), ezelőtt minden csak amolyan kontármunka vagy bemelegítés volt.

A magának kult-státuszt kiharcolt film lényegében a suttyóság és szerencsétlenkedés csimborasszója: mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a főszereplők egytől-egyig címeres idióták, akiknél az is csodának minősül, hogy egyáltalán élnek. Ez az attitűd ahhoz, hogy jól süljön el, kell legalább néhány olyan színész, akik karakterüket fel tudják vértezni a szimpátia álcájával, hogy a néző legalább valamennyire tudjon szurkolni, vagy legalábbis ne érezze kínosan magát, amikor az illető személy felbukkan az adott jelenetben. Bónuszpont az Árpának, mert szereplői, Kovács Lajostól kezdve a Jancsó-filmeken edződött Scherer Péteren át egészen a szűkszavú, pisztolybetyár Bicskey Lukácsig rendelkeznek a szimpátia jegyeivel. Agyalágyult gazfickók mind (kivéve Scherer figuráját, aki inkább passzívan szemléli a körülötte zajló káoszt), akiket azonban mosollyal az arcunkon figyelünk csetlésük és botlásuk közben. Az Argo azonban nem csak ennek köszönheti hirtelen jött - 2004 óta tartó - sikerét: Árpa Attila, aki érezhetően sokkal inkább nevelkedett a hollywood-i akciófilmeken, semmint Makk Károly vagy Jancsó művein, alkotásának képkockáit igyekezett minél inkább átitatni az álomgyár futószalag akciófilmjeinek jegyeivel. Rögtön a nyitó képsorokban egy Michael Bay-filmbe is beleillő rablásjelenetet látunk, még helikoptert is szereztek meg felhőkarcolót, ilyet bizony ritkán látni hazai filmben. Akciójelenetből is van bőven, és bár ezeken érződik a relatíve kevés rendelkezésre álló költségvetési összeg, mégis sikerült olyan képi világot varázsolni, amin nem végig a csóróság dominál, inkább ügyes koppintásnak hat: hozzáteszem, hogy ez is valami. Mégsem ez az, amiért annyira képes belopni magát a néző szívébe a film: az említett karaktereknek és a hozzájuk köthető konstans, káromkodásokkal tarkított beköpései azok, amiket az ember megmosolyog és megjegyez, az, hogy mindez egy akciófilmes közegbe van ültetve, már csak hab a tortán.

A "mindenki ugyanazt szeretné megszerezni"-fonalra felfűzött szituációs komédia sok örömteli pillanatot okozhat az arra vevő nézők számára, ahogyan a háttérben rögtönzést sejtető poénok és dumák működőképesek és még azt is hajlamos elfelejteni az ember, hogy legtöbbjük nem éppen intelligens. Ha ilyen a magyar humor, akkor ilyen a magyar humor. Bár tény, hogy lehet másmilyen is. Ez a hollywood-i fenegyerek-stílus keveredése a hungaro-stíllel egyébként is izgalmas egyveleg: tanyasi "mindenki üt mindenkit"-típusú haddelhadd és amerikai akciófilmeket idéző eksön egy helyen ritkán fér meg egymással, bizarr dolog tehát látni ilyet, de egyben ihletettnek is éreztem. Ahogyan azt is, ahogy Mucsi Zoltán megjelenik hosszú kabátban, hátranyalt hajjal, szájában cigivel és napszemüvegben. Mint az élet császára. Hogy azokról a magyar valóságra kikacsintó jelenetekről és megjegyzésekről ne is beszéljünk. "Pontgyűjtő kártyátok van?"

Más kérdés, hogy igencsak rétegfilmmel van dolgunk. Ez a trágárkodás és suttyóskodás sokak számára kedvezőnek hathat, de aki esetlegesen többet szeretne ettől a filmtől, az csalódott lehet. Inkább egy a szokottnál drágább hazai bohóckodás, amin jókat vidulhatunk, ha épp hangulatba vagyunk hozzá, és aminek dumáit aztán haverokkal egy sör mellett felidézhetjük. Sokszor azonban ez is elégnek bizonyul. Akárcsak esetünkben. Az Argo tehát láthatólag nem sokat vesztett a bájából, így sok év után visszanézve érdekes módon nem hat teljesen ódivatúnak, legfeljebb a cameókat és néhány kiszólást, illetve egy-két stilisztikai fogást illetően. Egyébként megnyerő az az önbizalom, ami az egész alkotást jellemzi, és dicséretes, ahogyan egyrészt vállalta azt, hogy ő most egy közönséget elszórakoztató film, másrészt tette ezt úgy, hogy nem egészen lépte túl képességének határait. Amit vállalt, azt teljesítette és még többet: elhintette bennünk annak a lehetőségét, hogy csak akarat és némi ambíció kell ahhoz, hogy egy mulattató, magyar popcorn-mozit készítsen az ember, no meg néhány jópofa, karizmatikus színész. Aztán reméljük, hogy a folytatás valóban igyekszik megcélozni mindazokat az embereket is, akik esetleg az első résztől hülyét kaptak, és hogy ezúttal ténylegesen, minden tekintetben igazi akciófilmnek lehet majd nevezni a végeredményt.