Fiatalabb fejjel – Batman után, de még Pókember előtt – én is rajongtam Supermanért, mint a legtöbb kisgyerek. Természetesen a repülés képességét irigyeltem tőle elsősorban (mondjuk, ki nem), de az emberfeletti ereje legalább ugyanennyire imponált annak a csíkos kis takaróban magát szuperhősnek képzelő kissrácnak, akinek akkora vállai voltak (és vannak a mai napig), mint egy vízisiklónak. Aztán idősebb fejjel, ahogy folyamatosan rájön az ember, hogy a világ nem csak fekete és fehér, az Acélember idealisztikus természete a kívül hordott alsógatyájával együtt idejétmúlttá, sőt hova tovább nevetségessé vált, hiába próbálkoztak a feltámasztásával. Zach Snyder is valami hasonló gyerek lehetett, aki – Christopher Nolan hathatós közreműködésével – végre lerángatta a Krypton bolygó utolsó szülöttét a Földre.