Blackhat - Kritika

"A Blackhat minden tehetség jelenlététől függetlenül a játékidő előrehaladtával egyre gyorsabban elveszíti a kezdeti lelkesültségét és a saját történetébe vetett hitét." Hat év pihenő után Michael Mann újra jelentkezik. Sajnos ez a hír önmagában már nem elég ahhoz, hogy a filmrajongók többségénél nyálképződést idézzen elő; a Mester az elmúlt időszakban finoman szóval sem tudott olyan egyöntetűen kiváló kritikákat magáénak tudó filmeket lerakni az asztalra, mint tette azt az elmúlt században. Mindezt figyelembe véve mégse szabad elvitatni Mann-től azt, hogy szakmájának egy jeles képviselőjével van dolgunk. Még akkor is, ha a kritikusok és a nézők nagy hányada nem tudta igazán értékelni a Miami Vice-t, a Public Enemies pedig szépen átsiklott a fejünk fölött (személyes megjegyzés: míg a Miami Vice-ot imádom teljes szívemből, addig a Public Enemies-t egy túl szikár, túl száraz filmnek tartom), érdemes róluk beszélni hibájuk ellenére.

Mann most visszatért, fogta digitális kameráját (hiába a remény: valószínűleg nemigen fog már visszaváltani az analóg kamerára) és újra megmártózott a kemény, férfias és céltudatos férfiak világában. És mutatván, hogy nem kevésbé érzékeny a változásra, mint a fiatalabb rendezők, hőseit egy a lehető legmodernebb gonosztevőkkel állítja szemben. Magától értetődő egyébként ez a lépés: ma már nagyobb kárt lehet tenni a világban néhány gombnyomással, mint fegyverekkel. Elég csak a nem is oly rég történt Sony-kálváriára gondolni és egyetértően bólogathatunk. Az olyan sima modorú, határozott elvi és erkölcsi rendszerrel rendelkező rossz fiúknak, mint amilyen Neil volt (Szemtől szemben), mára leáldozott. Átvették a helyét a szoba sötétjében pötyögő komputerbetyárok. A hős persze lényegében ugyanaz maradt, Nick Hathaway (a mennydörgés istene, Thor, azaz Chris Hemsworth) pontosan olyan, mint a többi Mann-antagonista. Ön- és céltudatos, van neki egy saját kódrendszere, amelynek alárendeli az egész életét és habár általános értelemben véve egy bűnözőről beszélünk, bűnei sokkal inkább az állam, semmint a civil emberek ellen irányul. Keresztes hadjárata persze még nem teszi őt egyfajta modern kori Robin Hood-á, hiszen csak arról van szó, hogy civil embereknek nem átall fájdalmat okozni hackeléseivel, sokkal szívesebben lopja meg állam bácsit.

Miután valaki piszok módon egy hackelés folyamodványaként felrobbant egy reaktort Kínában, nincs más választásuk a hatóságoknak, mint alkut ajánlani annak az embernek, akivel a legjobb esélyük van elkapni a rossz fiúkat. Hathaway kapva kap az alkalmon (miután persze egy még jobb alkut csikar ki az ügynökökből) és nekilátnak a fél világot átívelő vesszőfutásnak, megakadályozva a további merényleteket. A téma aktualitása és a benne rejlő lehetőségek potenciálisan tökéletes alapanyagnak bizonyulnak Mann számára és szinte biztosra veszem azt, hogy ha a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli Mann lenne nekünk most, akkor ebből egy sokkal jobb és főként: feszesebb film készülhetett volna. A tipikus, Mann-re jellemző motívumok és elemek jelen vannak, csak úgy, mint az előző filmjeinél. A már említett férfias férfi főhős megkapja a maga reménytelen love interest-jét, van itt szigorúan hetero értelemben véve férfiszerelem, az akciójelenetek pedig odabasznak a kíméletlen realizmusukkal. Fegyverdörgés, kézikamera, a la Mann-stíl. Ahogyan a Miami Vice-ban és a Szemtől szemben-ben, a golyóknak súlyuk van (áttételesen és konkrétan is), a főbb szereplők közül is kíméletlenül elhullnak a lehető legnagyobb váratlansággal, mellőzve minden felesleges drámázást és könnyhullajtást. Mann-hős nem sír, hanem teszi a dolgát, cselekszik. És akkor még nem is ejtettünk egy szót se azokról az utánozhatatlan éjszakai látképekről, amelyek mindig olyan jól működnek a rendező filmjeiben. Ahogy máskor is, most is hordozzák magukban azt a furcsamód megmagyarázhatatlan, megfoghatatlanul melankolikus érzést. Működik a dolog, bár ez talán szubjektív részemről: ha Mann készítene egy filmet, aminek kilencven százalékát ilyen éjjeli város fölött cirkáló jelenetek tennék ki, én elégedett lennék.

Ez az utóbbi kijelentés persze csupán elméleti, nyilván számon kérném a filmen azokat a dolgokat, amiket az ember egy jó filmtől elvár. A Blackhat sem engedheti meg magának azt, hogy kizárólag azokból az elemekből építkezzen, amik Michael Mann filmjeit olyan különlegessé és egyedivé teszik: ezek már szinte manírok, jönnek maguktól. Nem árt az, ha közben mindez frissen, izgalmasan van tálalva és koherens történetvezetés mellett a szokott panelek meg vannak töltve élettel. Ennek szenvedi leginkább kárát ez a digitális bűnözés- és bűnüldözés rejtelmeibe bevezető dolgozat: megvan benne ugyan minden, ami egy Michael Mann-filmet Michael Mann-filmmé tesz ugyanakkor kevés van benne abból, ami egy jó filmet jó filmmé tesz. Hiába van például reménytelennek tűnő szerelmi szál, ha egyszer semmi súlya nincs és a női karakter úgy ahogy van, feleslegessé válik a játékidő előrehaladtával. Az is rejtély számomra, hogy mégis hogyan engedhetett meg magának Mann olyan ósdi, suta és béna dialógusokat, mint amik itt kiszaladtak a szereplők száján. Persze, a Miami Vice-nak sem épp a párbeszéd volt az erőssége, de ott megfelelően volt kompenzálva a hangulattal és a feszességgel. Itt ebből semmi nincs. Az atmoszféra teremtés itt-ott működik (a zene is kellően baljós), de csekély erénynek számít ha egyszer az unalom és a szétszórt, érdektelen cselekményvezetés dominál. A Blackhat minden tehetség jelenlététől függetlenül a játékidő előrehaladtával egyre gyorsabban elveszíti a kezdeti lelkesültségét és a saját történetébe vetett hitét. Butábbnál butább húzásokkal traktálja a nézőt (ahogy Chris Hemsworth áll a puszta közepén, összerakja magában a puzzle darabkákat és borzasztó teatralitással mondja: "Hát erre készültél, te rohadék?", egyszerűen röhögésre ingerlő) és egy idő után bizony az a sok számítógépes geek-szöveg is egészen irritálóvá válik. Kár ez, annyira szerettem volna szeretni. Még kb. a film feléig úgy gondoltam, hogy védeni fogom. De mire elérkezett a teljesen anti-klimaktikus finálét követő stáblista, már ki lett ölve bennem minden jó szándék. Ha másra nem is, a Blackhat arra igazán jó példa, hogy egy mesteri rendező is képes félrenyúlni. Még akkor is, ha látszólag minden összetevő a helyén van. https://www.youtube.com/watch?v=i2ZAiuMEg9Q