A brit romantikus komédiák fénykora kétségtelenül az ezredforduló kornyékére tehető, nem kis részt Richard Curtis munkásságának. A műfaj első számú alakja (Hugh Grant-et nem számítva) viszont mindenképpen Helen Fielding teremtménye, Bridget Jones. A súly és szerelmi problémákkal küszködő szingli esetlensége sokszor kisebb természeti katasztrófákkal ér fel akár környezete, akár önmaga számára, ezért is lehetett vele annyira azonosulni (személyes ismeretségemben is vannak Bridget-hez hasonlatos hölgyek). És mivel annyira brit volt, érthető volt az angolok kezdeti felháborodása, hogy a kissé "tenyeres-talpas" albionit egy texasi alakítsa. De Renée Zellweger - aki szerint ezzel fizettek vissza Scarlett O'Hara-ért - jött, látott és győzött, Oscar, Golden Globe és BAFTA-jelölés képében. A második rész már közel sem sikerült ilyen jól és azóta nem csak Ms. Zellweger csillaga áldozott le, hanem a szingliség - ha jelenségként nem is szűnt meg, de kicsit - megint a ciki szinonimája lett. Innen szép nyerni.
A megkésett folytatások ugyanis nem szoktak igazán sikerülni. John McClane negyedik kalandja is elég felemásra sikerült 12 év után, Indiana Jones-ra 19 évet kellett várni a nagyérdeműnek, de sokan inkább szeretnék elfelejteni. Bridget Jones szintén 12 éves hiátusa is nagyban ezt vetítette előre: Hugh Grantnek nem tetszett a forgatókönyv korai változata, ezért visszamondta a felkérést, és Richard Curtis se tért vissza a forgatókönyvírói poszton. Utóbbi helyére jött a forgatókönyvírás terén szintén nem nyeretlen kétévesnek számító Emma Thompson - aki írt is magának egy frenetikus szövegekben tobzódó epizódszerepet - előbbiére pedig a (még) sármosan ősznek számító Patrick Dempsey.
Az első részt is jegyző Sharon Maguire biztos keze és jó ritmusérzéke pedig visszahozta a neves előd friss báját és szertelenségét a Bridget Jones babát vár képében. Ehhez persze kellett Zellwegger is, aki minden rezdülésében, minden apró kis fintorában, vagy botlásában érzi a figurát, ahogy Colin Firth is, aki a legutóbbi naplóbejegyzés óta hiába bizonyította, hogy mennyire kiváló színész vagy éppenséggel akcióhős, az emberek emlékezetében mindig is a karót nyelt britként fog megmaradni és Mark Darcy ennek a tökéletes leképezése, ahogy egy-egy pillantással, vagy rezdüléssel jelzi megdöbbenését, örömét vagy bánatát. Dempsey pedig szerencsére nem egy lightos Grant pótlék - akit azért valamilyen formába sikerült belerakni a filmbe - hanem egy valóban szimpatikus gavallér, és talán éppen ebből eredeztethető, hogy elmaradt a szériára jellemző egyetlen érdemi "akciójelenet", a lovagok egymásnak esése, de ennek ellenére a párbajuk így is kellően humoros. Gemma Jones vagy Jim Broadbent és az előző epizódok mellékkarakterei viszont most is csak röpke momentumokat kapnak.
Az alkotók nem hagyták figyelmen kívül az epizódok közt eltelt időt sem, és finoman azért rávilágítanak generációs különbözőségekre (a Bridget új barátnőjét alakító Sarah Solemaniba könnyű beleszeretni), és a párkeresés időközben megváltozott módozataira, de közel sem olyan élesen vagy frappánsan, mint ahogy ezt legutóbb a Rossz szomszédság tette (azért az nem semmi, hogy egy Seth Rogen komédiára pozitívan lehet hivatkozni a műfajban). Bridget immár egy sok szempontból határozottabb, sikeresebb nő, aki viszont éppúgy magabiztossággal próbálja elrejteni önnön bizonytalanságát és naivitását, mint korábban, a két apajelölt kérdése pedig ezzel együtt a film legfőbb humorforrása marad.
Olyan ez a film, mint amikor sok-sok év után találkozunk egy rég nem látott ismerőssel és sztorizgatás közben nem csak felelevenítjük a régieket, hanem újakat is gyártunk. Éppen ezért nem lenne éppen szerencsés, ha Bridget története ezután folytatódna (mondjuk a bevételeket elnézve nem fog), maradjon meg emlékünkben Ms. Jones olyannak amilyennek megszerettük és amilyennek most is szeretjük.
Értékelés: 75%
Kiknek ajánljuk?
- - A korábbi részek rajongóinak!
- - Szingliknek és/vagy kismamáknak!
Kiknek NEM ajánljuk?
- - Akik már a műfajtól hidegrázást kapnak!
- - Akción és véren nevelkedett férfiaknak!