Cápa - Kritika

A minapi nosztalgikus kritikában is a félelem és annak az emberre gyakorolt hatását taglaltam (persze a filmhez hasonlóan teljesen más szemszögből), de kétségtelen, hogy olyan elementáris és zsigeri borzongás nincs még egy, mint Steven Spielberg most 40 éves fenevadjának. A cápa még mindig ugyanúgy képes Brodyhoz hasonló víziszonyt kiváltani az emberből, mint évtizedekkel korábban és Peter Benchley regényének feldolgozása (merthogy már annak idején is minden adaptáció volt) nem hiába gyakorol olyan hatást a nézőre, amire azóta egy cápás film se volt képes, beleértve az egyre romló minőségű (és teljesen felesleges) folytatásokat, a még egész szórakoztató Háborgó mélységet vagy az olyan trash "gyöngyszemeket", mint a Sharknado és társait. Pedig a film könnyen lehetett volna egy sima cápás B-film, az akkor még nem kasszasikerektől hangos, nyárra pozicionált bemutatóval és nem túl magas moziszámmal. Ehhez azonban kellett egy akkor még csak feltörekvő, de tehetségesnek titulált rendező, aki nemcsak a mozitörténelem (egyik) legjobb horrorját hozta el, hanem (George Lucas Star Warsával karöltve) úgy átalakította a stúdiók stratégiáját, hogy azóta minden sikervárományos filmet erre az időszakra próbálnak pozicionálni, látványos marketinggel megtámogatva.

Ugyanis a Cápa horror mivolta elsősorban pont a címszereplője miatt működik. Nem egy távoli kastélyban kísértő szellem, vagy egy őrült sorozatgyilkos, esetleg egy savas vérű űrlény (ami nagyon sokat köszönhet eme alkotásnak), hanem ahogy azt Richard Dreyfuss karaktere megfogalmazza, ez az evolúció által csúcsra járatott ragadozó, amely csupán úszik, eszik és kis cápákat csinál. De a film fele ennyire se működne jól, ha Spielberg nem bánna annyira jól a hitchcocki suspensszel. A dög a film nagyrészében nem látszódik és csak a játékidő utolsó harmadában mutatja meg teljes valójában hatalmas pofáját, de a Bruce-ra keresztelt műcápa (amit Spielberg ügyvédje után neveztek el), ezután sem veszti hatását, hiszen tekintete pont annyira élettelen, mint ahogy azt Quint kapitány jellemezte. Hogy a bestia fenyegető jelenléte mégis érződik és ez a paranoia szépen átragad a nézőre, az egyrészt Bill Buttler csodálatos képeinek, másrészt John Williams még a filmen is túlmutató, az egyetemes (pop)kultúrába beleivódó, pofátlanul egyszerű kéthangos témájának is köszönhető. Utóbbit - annak ellenére, hogy Spielberg első hallásra kiröhögte a Mestert, amikor az megmutatta neki - ha meghallja az ember azonnal tudja miről van szó, akkor is, ha életében nem látta a filmet.

De Spielberg rendezői érdemei is elvitathatatlanok, aki ahelyett, hogy leszakadó testrészekkel sokkolta volna a nézőket, inkább időzött el a bepánikoló tömegen, ami sokkalta zsigeribb félelmet vált ki mind a mai napig az emberből - még a megnövekedett ingerküszöb ellenére is - mint egy véres csonk. Emellett jó érzékkel hagyta ki vagy írta át a regény felesleges mozzanatait, így kimaradt Brody házasságának a válsága vagy a helyi vezetés maffiával való kapcsolata és koncentrált a címszereplőre. Némely változást pedig a 159 naposra elhúzódó forgatás indukált, ennek következtében amikor az igazi cápákat tartalmazó felvételeken a ragadozók csak az üres ketrecnek mentek neki, míg a Hoopert alakító kaszkadőrrel felszereltnek nem, ez a figura életben maradását hozta magával.

Viszont a Cápa mindemellett számos párhuzamot mutat a westernnel is. A kisváros biztonságáért felelős rendőrfőnök kénytelen megvédeni a közösséget a rájuk veszélyt jelentő fenyegetéstől, és a magára maradt elöljáró önkéntes megmentőkkel indul el egy már-már mitikus összecsapásra. Mert a film utolsó harmadát kitevő konfliktusban domborodik ki a film egy újabb erénye, a karakterekben. Roy Scheider Brody főnöke tipikus mintapéldánya az azóta elkoptatott alkalmatlan hős típusának, akiben nagyobb a tenni akarás mint a hozzáértés, ettől válik ő a fő azonosulási ponttá. A tudományok emberével és a nézőknek érdemi infókat szolgáltató Hooperrel, valamint a film másik aduászával, a Quint kapitányt alakító Robert Shaw-val kiegészült hármasuk gyakorlatilag ehhez a bestiához fűződő különböző nézőpontokat hívatott szimbolizálni: Hooper a természet kegyetlen alkotását, Quint a könyörtelen gyilkost, Brody pedig a mitikus fenevadat látja a nagy fehérben, és a legszebb az egészben, hogy mindegyiküknek igaza van. Míg Hooper szakszövegeinél csodáljuk, Quint az Indianapoliszról tartott históriájánál féljük a szörnyet, igaz, utóbbihoz kellett Robert Shaw zsenialitása is, hogy a valóban megtörtént esetet (amiről addig szélesebb körben nem tudtak) hallva a mi hátunkon is végigkússzon az a bizonyos borzongató érzés. Triászuk mégis minden kis összezördülés vagy vicces sztorizgatás ellenére a férfias bajtársiasság egy ékes példája.

A Cápa egy olyan csodás műfaji egyveleg, amilyen ritkán akad a filmtörténelemben. Az első perctől az utolsóig feszült izgalomban tart és pont annyira nem enged, mint a címszereplő a kiszemelt zsákmányát. https://www.youtube.com/watch?v=xEy-hidLJFU