Citizenfour - Minikritika

Az egész 2013-ban kezdődött. Laura Poitras dokumentumfilmes már második éve, hogy egy megfigyelést középpontba állító dokumentumfilmen dolgozott, amikor is kódolt e-maileket kezdett kapni egy Citizenfour álnév alatt író embertől. Citizenfour (alias Edward Snowden) olyan információkat osztott meg Laurával - és később immár személyesen pár másik újságíróval - amik parázs vitákat szítottak az amerikai lakosság körében és amely okán Edwardot annak rendje és módja szerint bíróság elé is idézték. Meglátásom szerint dokumentumfilmről írni nehézkes egy olyan ember számára, aki játékfilmekre "szakosodott": a fikcióra történő kiélezettség és olvasat sokszor nem érvényes egy az eseményeket maguk valójában néző elé táró alkotásra. Más szabályok vonatkoznak egy ilyen jellegű mozgóképre, bár lényegében annyira sokban azért mégsem különbözik egy játékfilmtől. Egy dokumentumfilmnek is van íve, egy dokumentumfilmnek is javára válik, ha a rendező minél izgalmasabban meséli el a történetet és köztudott, hogy onnantól kezdve, hogy valami mögé/elé kamerát állítasz, megvágod, zenét szerkesztesz alá, azon nyomban egy szubjektív kinyilatkoztatássá válik és ellép az általunk ismert abszolút valóság talajától. Tehát: ugyanúgy, ahogy egy játékfilm képes a szórakoztatáson kívül a valóság feltárására, realizmusra, ugyanúgy egy doksitól sem áll távol az, hogy szórakoztasson amellett, hogy világunk egy szeletét járja körbe hivatásos színészek nélkül.

Poitras Citizenfour-ja több szempontból is izgalmas darab. Egyrészt azért, mert bár eszközeiben nem túl forradalmi, textúráját tekintve nem hoz a placcra semmi újat, de a témája amellett, hogy alapvetően érdekfeszítő, bő kibeszélésre ad okot a filmnézőnek. Még akkor is, ha a film Snowden-t inkább pozitív figuraként állítja be, a Citizenfour nem megy át Amerika-gyűlölködésbe, egyszerűen csak - ahogy Snowden is - szembesíti a népet azokkal a sumákságokkal, amelyeket állam bácsi követett el. Tényfeltáró riport ez a javából, lebilincselő és döbbenetes. Döbbenetes, hogy a technológia fejlődése miképpen olvasztja szét a biztonság és privát szféra amúgy is cérnavékony falát és miképpen engedi meg magának a kormány azt, hogy szemmel tartsa az emberek minden lépését, minden e-mailjét, bármely google-keresését. Még akkor is, ha akadnak emberek, mint Snowden, aki felveszi a kesztyűt és mindezt az emberek tudtára adja, ijesztő, hogy Orwell hátborzongató jóslata beteljesülni látszik: a Nagy Testvér mindent lát. Mindent figyel, mindent hall. Az internet, a határtalan lehetőségek tárháza mára személyiségünk bizarr lenyomatává vált, amelyet bármikor felhasználhatnak ellenünk. A film után garantáltan meggondoljuk kétszer is, hogy mit írunk az interneten vagy mit mondunk a telefonba. Még akkor is, ha itt specifikusan Amerikáról van szó és itt még nem ütötte fel a fejét ez a szintű megfigyelés-hullám. A tény, hogy megtörténhet ilyen, kellően félelmetes. És ezt a paranoiát Poitras egy thriller eszközeivel, izgalmasan és lebilincselően adja át nekünk nézőknek. A történetnek pedig koránt sincs vége. Sőt, ahogy a befejezés mutatja: igazán csak most kezdődik, most kezd érdekessé válni a téma. Bizonyítván fenti állításomat, miszerint egy dokumentumfilm is magán hordozhatja egy zsánerfilm ismertetőjegyeit, elemeit, a film úgy szögez a székhez, ahogy azt kevesen tudják. Döbbenetes és letaglózó filmélmény, mely után jogosan kattog tovább az agyunk a látottakon. U.i.: azt ugye tudjuk, hogy ebből a témából Oliver Stone is készíti már a maga filmjét Joseph Gordon-Lewittel a főszerepben? Remélhetőleg a rendezőt újra harapós kedvében találjuk és a régi elánnal meséli el ezt az elképesztő történetet. https://www.youtube.com/watch?v=UBdHe5RTXkQ