*torokmetszésről közeli*
Erős képpel indít S. Craig Zahler filmje, mely kép egyben figyelmeztetőül szolgál a gyanútlan néző számára: bármikor, bármelyik pillanatban kirobbanhat az erőszak. Nem lesz figyelmeztetés és nem lesz felvezetés. Váratlanul fog érni és a kellemestől igencsak távol lesz.
A nyitó képsorokból kiindulva joggal feltételezhetnénk azt, amit már az alapsztoriból gondolhattunk, miszerint a Csontok és skalpok egy két órás hentelés és véráradat lesz olcsó Zs-kategóriás filmek agyonhordott, csimbókos hacukájába bújtatva - távolabb azonban nem is lehetnénk az igazságtól. Ennek éppen az ellenkezője történik: másfél órányi lovaglás és párbeszéd után kapjuk meg a kiadós zsánerfröccsöt az arcunkba, ezzel megteremtve az év egyik legtiszteletteljesebb és legfurcsább műfajkoktélját. Egy olyan filmmel van dolgunk, mely szíve legmélyén öregapáink westernje, mely titkon egy horrormániás kamaszfiú mozgóképes vágyálmaival kokettál.
A Csontok és skalpok felállása a következőképpen néz ki: adott egy csendes és nyugodt kisváros Bright Hope (magyarul "Fényes Remény"-nek fordíthatjuk), ahová filmünk elején egy csavargó személyében bekopogni látszik a Halál. A magát Buddy-nak nevező férfi (David Arquette megformálásában) több napi gyalogút után tért be a városkába valami elől való menekülése folytán. Ám minekután Buddy idegennek számít Hope-ban és az idegen egyet jelent a problémával, a helyi seriff (akit nem más, mint Kurt Russell játszik) nem rest egy rövid lefolyású kihallgatás keretén belül lábon lőni őt és rács mögé csukni. Azzal azonban nem számol, hogy az éjszaka folyamán a lábon lőtt delikvenst az őt ápoló doktornővel együtt egy kannibáltörzs magával hurcolja. Egy négy főből álló mentőalakulat másnap reggel rögvest össze is tevődik (a seriff, a helyettes, a doktornő férje és egy nárcisztikus, fennhéjazó pisztolyhős), hogy a bajbajutottak után eredjen. Konokul figyelmen kívül hagyva azt, hogy nem csak maga az út jár megannyi veszéllyel, de az út vége sem lesz éppen séta a parkban.
Ami ez után kezdetét veszi, az egy a klasszikus western filmek hagyományait teljes mértékben tiszteletben tartó szegmense a Csontok és skalpok-nak. Hőseink öt napos gyalogútra mennek egyenesen a pokolba, ezt pedig egy percig sem kívánta Zahler elbagatellizálni. Feladatát, hogy bemutassa ezt az embert próbáló utat, komolyan vette és esze ágában nem volt rövidre fogni a témát, vagy ilyen-olyan kerülőutat tenni. Ebből kiindulva nem véletlen, hogy a cselekmény ezen része teszi ki a film legnagyobb hányadát (bő két órás darabról van szó): hőseink menetelnek a kősivatagon keresztül, esténként letáboroznak, beszélgetnek, olykor magánéletre vonatkozó informatív cseverészéseket folytatnak, miközben minduntalan ott feszül fölöttük Damoklész kardjaként a veszély és fenyegetettség. Zahler - akárcsak Quentin Tarantino - nem rest beszéltetni a szereplőket, hiszen ha már arra kényszerülünk, hogy együtt töltsük velük az időt a napszárította vadnyugaton, a minimum az, hogy megismerjük őket. Dialógusainak tartalma nem viszi előre a cselekményt, pusztán karakterárnyalás, karakterismertetés céljából van jelen, de nagy segítségül szolgálnak ahhoz, hogy a nézőhöz közelebb hozzák ezeket a figurákat. Ennek köszönhetően - akárcsak Tarantino filmjei - a Csontok és skalpok közelít ahhoz az élményhez, amit egy hang-out film megtekintésekor érzünk. Nevesül, hogy a társaság mellett már-már eltörpül maga a történet és a történet tétje, ami azért esetünkben nem nevezhető semmisnek és kicsinynek. Javára legyen mondva, hogy a kritika első szakaszában említett nyitójelenet jelentősége a film egészére nézve itt ölt igazán formát: Zahler képes lassan-lassan elaltatni az ember gyanakvását, feledtetni vele az erőszakkal telített nyitányt és elfelejteni, hogy hová is mennek hőseink. Ügyes módszer ez arra, hogy a nézővel játsszon olyan mód, hogy az mégse tűnjön öncélú és gonosz tréfának.
Ahhoz azonban, hogy ez működőképessé váljon, szüksége volt a rendezőnek egy dinamikus és érdekes karakterekből összetevődő társaságra, akikről tud is mondani pár szót és a néző is szívesen meghallgatja azt. Kezdve a Patrick Wilson (látható volt legutóbb a Démonok között 2-ben, de azon kívül is még sok minden másban) által játszott, önmaga sajnáltatásával elfoglalt, sérült lábú marhapásztorral, aki kénytelen kibújni a kényelmes kis poshadványából és bizonyságot adni arról, hogy a felesége számíthat rá a bajban. Wilson nem hősként jeleníti meg Arthur-t, hanem csak egy átlagpolgárként, aki minden emberi erejét latba vetve kerekedik felül saját magán és félelmein.
Brooder-rel ellentétben, aki nárcisztikummal bélelt, élére vasalt fehér öltözékében maga a megtestesült nyugalom és hidegvér - "ujja félig a ravaszon"-mentalitásával és indiánokkal szembeni erőszakos attitűdjével hamar a díszes kompánia legkevésbé becsült tagjává válik. Egy a karakterek mélységére kevesebb figyelmet fordító alkotásban ő lenne az ügyeletes "várjuk meg, míg szörnyű halált hal, majd örüljünk neki"-szereplő, itt azonban a többiekkel együtt mélységekkel telt színezetet kap játéka. Matthew Fox, aki a Lost-sorozat egyik oszlopos tagjaként vált ismertté, bátran és magabiztosan lavíroz az "egész szimpatikus" és az "utálatos gennyláda" jelzők között, kiemelve a karakter emberibb tulajdonságait és végül megértetve a nézővel azt, hogy mit miért cselekszik és miért olyan, amilyen. Ő lehet a film legjobban árnyalt, vagy legalábbis legizgalmasabb figurája, míg Kurt Russell "csupán" a megszokott rutinnal (kezd szakavatott lenni a témában: a Tombstone és az Aljas nyolcas után újabb vadnyugati produktum) hozza keménykezű és igazságos seriffét, enyhe John Wayne-hatást gyakorolva, de mégis a maga megszokott, közönség által megkedvelt modorában. Mellette Richard Jenkins hozza a hűséges és bőbeszédű seriffhelyettest, aki szövegelésével és kíváncsiságával a filmnek legjobb demonstrációja arra vonatkozóan, hogy Zahler többet célzott meg egy B-kategóriás westernhorrornál. Szinte megindító, ahogy ez a bizonytalanul tébláboló férfi szeli át a kősivatagot, miközben olyan bagatell dolgokon jár az esze, hogy vajon a bolharcirkuszban igaziak voltak-e a bolhák? Vagy, hogy miként tudnak az emberek fürdőkádban úgy könyvet olvasni, hogy közben nem ázik el a könyv. Legyen a helyzet bármily kilátástalan, kíváncsisága nem lankad - Jenkins szinte észrevétlenül teszi magáévá a karaktert, épp annyi humort oltva a játékába, amennyi még nem veszi el a finoman melankolikus élét az általa játszott figurának. A figurának, aki vélhetően felesége halála óta csupán árnyéka önmagának, de mindent megtesz azért, hogy tartsa magát és ne omoljon össze a magány súlya alatt.
Érezhetjük hát, hogy a Csontok és skalpok westernfilmes hagyományőrzésével ellensúlyozza rendhagyó premisszáját (ne feledjük, ugyebár itt kannibálok vannak), de legyen bármilyen finomra hangolt a játékidő nagy része, mindez egy fikarcnyit nem enyhít a film befejezésül számunkra tartogatott színtiszta rögbrutalitáson. A sok csendes jelenet, a párbeszédek, a szinte andalító lovaglás és tábortűz melletti alvásból egy csapásra, nem minden előjel nélkül, de mégis felkészületlenül térünk át a horror mezsgyéjére, amit Zahler a maga eszköztelenségével olyan hathatósan állít a néző sokkolásának szolgálatába, hogy a műfaj rajongói bizton meg fogják emlegetni. Nyers, naturális, megalkuvást nem tűrő jelenetek ezek - Zahler amilyen empatikusan nyúlt korábban karaktereihez, olyan hidegvérrel és szigorral dobja be őket az idegenbe, ahonnét a kiútra való esély szinte a nullával egyenlő.
Nem hétköznapi mutatvány tehát a rendező debütálása (egyben igazán ígéretesnek is bizonyul), mely bár már meglévő elemekből dolgozik, ezek a meglévő elemek akárki keze alatt nem működnének teljes harmóniában. Nem minden évben látunk párbeszéd-centrikus kannibál-horrorwesternt, pláne olyat nem, amit ilyen gonddal raktak össze - és bár fapados látványvilága hagy némi kívánnivalót maga után (meglehet, hogy a digitális technológiával ellenben az analóg a mindenkori nyertes, ha westernről van szó), Zahler kamerakezelése nem mindig perfekt, de rendezői vízióját ennek ellenére is erős kézzel realizálta. Ha nem is a legjobb western a Nincs bocsánat óta (ahogy azt valamely külföldi kolléga hangoztatja), azért ismét kijelenthetjük, hogy a western, mint olyan képtelen kidögleni. Addig legalábbis semmiképp nem érdemes temetnünk, amíg ilyen produktumokat termel ki magából az ipar.
Értékelés: 80%
Kiknek ajánljuk?
A műfaj rajongóinak - legyen az akár western, akár horror.
Azoknak, akik nem hőkölnek meg egy olyan horrorwestern-től, melynek javarészében "csak" beszélgetnek a szereplők.
Kiknek nem ajánljuk?
Gyenge idegzetűeknek - ők a végén kisebb sokkot kaphatnak a látottaktól.