Dínó Tesó - Kritika

A Pixart szokás az animációs filmek királyának nevezni, de meglátásom szerint a 2009-es Fel! óta jobbára csak árnyékaik régi önmaguknak. Igen, a Toy Story 3-at is ide sorolom, hiába a zsepiszaggató finálé. Ugyanakkor hiába vannak túl a csúcson, a jelenlegi palettán sikeresen túlnőnek – ami igen sokat elárul a műfaj jelenlegi képviselőiről – önmagukhoz képest mindenképpen csalódást keltőek, amire a Dínó Tesó egy újabb kiváló példa.

Már a film körüli hercehurca is árulkodó volt. A rendező (Bob Petersen) és zeneszerző (Thomas Newman) csere, vagy a teljes szinkrongárda (Neill Patrick Harris, Jon Lithgow, Bill Hader, Judy Greer), szélnek eresztése a koncepció teljes újrafazonírozásával együtt mind rossz ómennek bizonyult és ugyan nem ez az első hasonló eset a lámpás ég történetében, a sok huzavona mindenképpen tetten érhető a végeredményen. Míg a L’ecsó megmentésére maga Brad Bird sietett (és aratott abszolút diadalt), addig a Merida, a bátorhoz hasonlóan a Dínó Tesó is megragad egy kedves, olykor megható, de mégis középszerű mese szintjén.

Pedig az alapkoncepcióban valamivel több rejlett annál, mint amit végül kaptunk, erre pedig a természetfilmeket megszégyenítő animáció és néhány kulturális utalás enged következtetni. Az emberi állat és állati ember felállás utoljára igazán jól a Dreamworks Túl a sövényenjében volt kiaknázva, az alapvető ”fiú meg a kutyája” koncepció érdekessége pedig kimerül abban, hogy az ember-állat szerepek fel vannak cserélve, miután a dinoszauruszokat elkerülte a vég és mostanra ők a Föld egyeduralkodói, míg az emberek mindössze rágcsálók. A félszeg apatoszaurusz, Arlo pedig egy ilyen kis kártevővel kényszerül egy közös kalandra, ami mindkettőjüknek tanulsággal szolgál.

A fentiekből is kitűnik, hogy semmi eget rengető nincs benne, de a Pixartól okkal számít az ember még a legegyszerűbb koncepciók esetében is valami formabontóra. Ez jobbára kimerül a látványban, ami valóban szemet gyönyörködtető, és a nézőnek rendre emlékeztetnie kell magát, hogy nem természetfilmet lát a Discovery Channelen. Azonban szög egyenes narratíváját és karaktereit nem képes ellensúlyozni: a cselekmény rettentő nyögvenyelősen indul be, Arlo folyamatos esése-kelése pedig hamar idegesítővé válik. Ő testesíti meg a tipikus asztmás, anyámasszony katonája osztálytársat, akit mindenki vegzál és még a saját cipőfűzőjében is talpra esik. Egy idő után elkezded sajnálni, ahelyett hogy együtt éreznél vele.

Ebből fakad viszont az is, hogy egy idő után rokonszenvezünk a kis dínóval, tehát kétségtelenül van szíve a Pixar eme darabjának, ráadásul két valóban könnyfacsaró momentummal, viszont a felfedezés öröme, a rácsodálkozás a világ veszélyeire – avagy az, hogy ismét visszaváltozzunk egy kis időre azzá a kis lurkóvá, aki tátott szájjal bámulja a vásznon látottakat – elmarad, legfeljebb egy-két ötletes megmozdulásra telik a készítőktől, amire valóban csettintünk.

A Dínó Tesó legnagyobb hibája a kreativitás és a Pixarra jellemző merészség hiánya, ugyanakkor messze tartalmasabb és hasznosabb a kisebbek lelki fejlődését nézve, mint az idei kasszarobbantó Minyonok, viszont ötletességben a szív és a lélek mellett messze elmarad az Agymanóktól. De ártani nem árthat. https://www.youtube.com/watch?v=D41ckBiARPA