Azokról az emberekről, akik egykor a hadszíntéren harcoltak, vagy a levegőben viaskodtak az ellenséggel, de mára már ott gubbasztanak a négy fal között és egy monitoron keresztül vívják meg a háborút olyanokkal, akiknek esélyük sincs, hogy gyilkosuk szemébe nézzenek.
Hősünk, Thomas Egan (Ethan Hawke) egy drónpilóta, aki valaha egy igazi repülőgép pilótafülkéjében ült és harcolt a hazájáért. A drónok bevezetésével aztán áthelyezték őt és első ránézésre a helyzete nem tűnhet olyan rossznak: minden egyes nap hazatérhet feleségéhez és gyerekeihez, minden nap átölelheti őket és meleg ágyban feküdhet, a munkahely sincs olyan messze és még a terroristák ellen is harcolhat. Igen ám, de mit sem ér mindez egy olyan embernek, akinek az adrenalin úgy hiányzik, mint szomjazónak a víz, és akinek feleségével (January Jones) való kapcsolatán nem hogy javított a közelség, még meg is rontotta a viszonyt. Thomas bár profiként viseli a bezártságot, azért igyekszik lépéseket tenni az irányba, hogy visszaülhessen egy igazi pilótafülkébe, ami csak még több feszültséget szít közte és a neje között. Arról nem is beszélve, hogy napról napra egyre inkább megkérdőjelezi az etikusságát annak, amit csinál.
Az Arctalan ellenség egy csendes, jobbára eseménytelen és teljességgel középszerű dráma, ami moralizálgat, felhívja a figyelmet a háború szörnyűségeire és arról próbál saját magával vitát folytatni, hogy vajon az a bizonyos járulékos veszteség megéri-e azt nézve, hogy legalább a terroristák is odavesztek egy súlyos robbanás következtében. A gond ott van, hogy nem mond olyat, amit egy "normális", harctéri háborús filmből már ne tudtunk volna meg. Az persze valamelyest újszerűnek hat, hogy ezúttal a harc nem közelharcból áll és tűzharcokból, hanem bármi személyes kontaktus nélküli arctalan, távolsági konfrontációból. A kérdésfelvetések ezt nézve jók - jó érzékkel tapint a film arra, hogy ezek a katonák, akik az ilyen harcokat megvívják, már nem vezettek se igazi repülőt és nem lőttek igazi fegyverrel: playstation-ön, lövöldözős játékokon nevelkedett éretlen kamaszok ezek, vagy legalábbis a jövő generációja mindenképp az lesz. Ezt a problémafelvetést, ahogy a többit is a film viszont inkább csak fel-feldobja, repetitív módon hajtogatja, miközben nagyon lassan és nagyon csendesen gördíti a cselekményt előre, amelynek nagy részében azt látjuk, hogy Ethan Hawke nagyon csendesen de mégis nagyon látványosan szenved. Lényegében mi sem teszünk másként, míg nézzük ezt az álmatag és unalmas filmet.
Katatón hangulatban vánszorog előre tehát ez a kis mozgókép, pedig nem ilyennek kellett volna lennie: a fülkében lévő történések óhatatlanul is unalmasnak tűnnek, holott pattanásig feszült jeleneteknek kellett volna lenniük (próbálkozik a rendező, de nem túl biztos a keze). Hawke is inkább csak téblábol és a nagy eseménytelenségben már nem tudunk másra figyelni csak arra, hogy ez az egykor jóképű srác arca mennyire beesett. A házastársi civakodásban is több fantázia lett volna, az eredmény mégsem elég erős, hiába tesz meg mindent January Jones és Hawke is - a matéria maga nem elég bivaly ahhoz, hogy átütő erejűvé váljék a konfliktusuk. Niccol kamerája azért szerencsére jó helyeken van és a tágas teret megpróbálja előnyére fordítani - érzékelteti a kontrasztot, azt, hogy ezek az emberek szabadon járhatnak-kelhetnek ugyan, de a belső kis lelki börtönükből viszont csak nehezen tudnak szabadulni. Ahogy sokatmondó és ötletes az is, hogy több átvezető képsor madártávlatból (dróntávlatból?) lett felvéve, amit illetően ügyesen hozta fel azt is a film, hogy bármekkora előnyt élveznek az amerikaiak a terroristákkal szemben a drónjaikkal, ha az ellenség keze ügyébe akadna ez a technológia, akkor ők is ugyanúgy ki lennének szolgáltatva a tágas tér adta veszélyeknek. Ha a film kicsit kilép önnön fásultságából és álmatagságából és kicsit izgalmasabban közelít a témához, akkor akár most egy jó filmről is beszélhetnénk. Így csak egy olyanról, aminek kérdésfelvetéseit elég lett volna tételesen leírni egy papírlapra és kiadni ahelyett, hogy leforgassák az egész filmet.