DVD-n láttuk: Straight Outta Compton

Comptonból jöttek, elhivatottak, szókimondóak és nem kötnek kompromisszumokat – az N.W.A. (hosszabban: Niggers With Attitude) a nyolcvanas években feltörekvő, feketékből álló banda volt, amely szépen kikövezte az utat a soron következő rap-nemzedéknek. Az ún. gengszter-rap úttörői voltak ők, akik a legveszélyesebb utcákról szöktek be a stúdióba, hogy aztán az utca farkastörvényeiről dalolásszanak és a nap, mint nap bennük felgyülemlett mérget és feszültséget levezessék. Az Egyenesen Comptonból az ő filmjük, felemelkedésüknek, széthúzásuknak és reneszánszuknak a históriája ez egyenesen az alapító tagok (Dr. Dre, Ice Cube) vigyázó produceri tekintete alatt. Éppen ezért senki ne várja azt, hogy akár egy szó is el fog hangzani Dr. Dre nőkkel szembeni erőszakoskodásáról, erről azonban mindenki annyit olvashat a világhálón, amennyi jólesik, egy a lényeg amúgy is: ha igazak a látottak, ha nem, a fő, hogy az eredmény egy épkézláb, jó film legyen. F. Gary Gray (Nincs alku; Olasz meló) alkotása pedig ezen a téren kielégítő élményt nyújt.

A világszerte 200 millió feletti összbevételt magának összekaparó film egyik legfőbb erőssége, hogy (sajnálatos módon) könnyen rezonál a mai nap eseményeire is. A feketék ellen irányuló gyűlölet és előítélet nem csak a jelen kor napilapjainak címlapjait mocskolja be, de így volt ez a nyolcvanas-kilencvenes években is, ebből fakadóan igen erősen megjelenik ez a vonal a filmben - jócskán kapunk ízelítőt a korhangulatból olyan jelenetek szemléltetésében, mint amikor teljesen ok nélkül kötnek a srácokba a rendőrök, vagy amikor a Fuck tha Police című ominózus nótájuk koncerten történő elhangzását követően azon nyomban lehurcolják őket a színpadról. Sokat segít az autentikusság elérésében az is, hogy a karakterek gyorsan életre kapnak, még ha a hattagú bandából igazán csak három személlyel foglalkozik érdemben Gray, az ő lehetőségük adott, hogy kiforrott szereplők legyenek és ne csak illusztratív kellékek. A forgatókönyv többnyire azt is lehetővé teszi, hogy ne egyetlen síkon mozgó szereplőket nézzünk, igyekszik minden szereplőt felvértezni jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt. Hiába jelenik meg tehát a „sumák, fehér bőrű üzletember”-archetípusa Jerry Heller személyében (aki a banda menedzsere volt) minden rossz húzása ellenére nem válik védhetetlen gazemberré, ahogy Eazy-E esetében is ügyesen lavíroz a mocskos anyagiak miatt saját barátai és csapata ellen forduló, ördöggel kokettáló, majd bűneit megbánó és betegségével vezeklő, sajnálatra méltó figura között. Jól kommunikálja a film azt is, hogy honnét jön az N.W.A. zenéje, hogy honnan fakad és miért is tekinthető színtiszta ignoranciának az, ha valaki élből lenézi, mondván, hogy nem szól másról, csak az öncélú vulgaritásról és szexről meg drogokról. Ha nem is szépirodalom, de fontos és üzenettel bíró értéke van ennek a zenének. Nem csupán őszinte látleletet ad az utcáról magáról, de felhívja a figyelmet a mindennapos rasszizmusra és a rendőri intézkedések morálisan és legalitást tekintve megkérdőjelezhető tevékenykedésére.

A legrosszabb, amit elmondhatunk Gray filmjéről, az az, hogy a biopic-ek egy konvencionálisabb útját választotta és meg sem próbált trükközni a linearitással, az N.W.A. életútjának legfőbb pontjai pedig ott vannak a bő két és fél órás játékidőben. Szépen, kronológiai sorrendben, csúnyán mondva úgy, mintha elolvasnál egy wikipédia-oldalt (szöges ellentéte annak, amit Aaron Sorkin művelt Steve Jobs életével, vagy amit Todd Haynes Bob Dylan biográfiájával és pályafutásával), csak épp az eredmény annál sokkal energikusabb és tüzesebb, szórakoztatóbb és mond is valamit, nem csupán a bemagolt szöveget köpi vissza. Az Egyenesen Comptonból nem a Get on Up párdarabja ilyen szempontból, nem egy erőtlen, minden rendezői ambíciót nélkülöző darab, csak éppen értetlenül állunk többen is az előtt, hogy pont a Legjobb eredeti forgatókönyv-kategóriában tudták csak jelölni az Oscaron, holott nagyon is megérdemelt volna pár színész-, vagy rendezői kategóriát. Erejét ugyanis főként a rendezésből és a kitűnő szerepválasztásból nyeri (Ice Cube szerepében a saját fiát, O’Shea Jackson Jr.-t látjuk, aki kiköpött apja), ennek a két kombinációnak köszönhető, hogy az Egyenesen Comptonból – ha nem is egy rég-nem-látott-mestermű – egy klassz, érzelmeket megfelelő helyen kiváltó, játékideje ellenére (2 óra 27 perc) sem unalmas, lüktető darab. Nem csak zenetörténeti leckének kiváló, de lazán, ám annál hitelesebben felskiccelt társadalomrajzként is megállja a helyét. Aki pedig a film után nem kap rá a banda zenéjére, azzal nem is tudom, hogy mit lehet csinálni. https://www.youtube.com/watch?v=rsbWEF1Sju0