DVD-n láttuk: Get on Up

Életrajzi filmet készíteni kemény falat. Könnyűnek tűnik, hiszen ha úgy vesszük, egy egész élet áll a filmkészítők/forgatókönyvírók rendelkezésére, amelyet egy film alapjául vehetnek. Mégis nehéz, hiszen egy biopic esetében fennáll annak a veszélye, hogy az alkotó úgy rendezi meg a filmet, mintha egy okos kis diák volna: bemagolja az adott karakter fontosabb állomásait és felmondja. Anélkül, hogy különösképpen érdekessé tenné filmnyelvileg. Nem sok olyan direktort tudok mondani így kapásból, akik kockáztattak és szembementek a konvencionális életrajzi film szabályaival, de Todd Haynes például épp ilyen volt, aki az Im Not There - Bob Dylan életei című filmjével valami kevésbé szokványosat és ezáltal az átlag néző számára megterhelőbb és nehezebben fogyaszthatóbb alkotást tett le az asztalra. Még épp Oliver Stone-t is megemlíthetjük, aki ugyan a The Doors című filmmel némileg hamis és túlzottan negatív képet festett Jim Morrison-ról, ámbár egy fergeteges tempójú és veszettül stílusos filmről van szó. Tate Taylor (A segítség) nem rendelkezik olyan képességekkel, mint Haynes, sem olyanokkal, mint Stone. Taylor inkább egy tehetséges mesterember, aki bemagolja a tananyagot és felmondja azt.

A Get on Up James Brown életének történetét veszi górcső alá és dramatizálja azt főként azokkal az eszközökkel és fordulatokkal, amelyekkel a legtöbb életrajzi film bír (már ami a zenész-biopiceket illeti): hányattatott gyermekkor, tehetségnek az egyén önmagában való fellelése, felemelkedés, siker, majd az ember és sztárperszóna szembenállása. Ahogy szokás, Tate Taylor filmje is megmutatja nekünk a híresség emberileg kevésbé szimpatikus és morálisan megkérdőjelezhető vonásokkal bíró arculatát, amit finoman árnyal azzal a makacs ténnyel, hogy az illető (esetünkben James Brown) zenész szempontból egy géniusznak volt tekinthető. Nem csupán a maga korában, ma is. Ehhez kétség nem fér, ámbár az sem kevésbé tényszerű, hogy egy olyan figurával van dolgunk, aki szép lassan elmart maga körül minden embert. Megütötte az asszonyt. Drogozott. Autósüldözésdit játszott a rendőrökkel. De mindezt kompenzálandó: kvázi kulcsfigurája volt a feketék ügyének Martin Luther King meggyilkolását követően, anyját pedig haláláig támogatta anyagilag attól függetlenül, hogy gyerekkorában elhagyta őt.

Taylor szépen következetesen végighalad a karrier legfontosabb állomásain és teszi ezt többé-kevésbé kronologikus sorrendben, néha kicsit megbontva azt, felverve az időrendet. Így egyes elemek, mint például a gyermekkor felidéződése többször helyet kap a filmben, a keretet pedig egy idősebb Brown prezentálása teszi. Ezzel együtt is egy konvencionális életrajzi alkotással van dolgunk és mint nagy általánosságban hasonszőrű filmeknél, úgy itt is nagyban hárul a felelősség legtöbb súlya egyetlen személyre: esetünkben Chadwick Boseman-re. Chadwick Boseman nevével nem most találkozhatnak először a filmnézők, hiszen már Brian Helgeland A 42-es című sportfilmjében is főszerepet játszott (ott Jackie Robinson bőrébe bújt), legközelebb pedig szintén egy legendás karakter, a Fekete Párduc szerepében láthatjuk viszont. Átvéve a soul keresztapjának testtartását, jellegzetes arcrezdüléseit, kéztartását, igyekezett minél élethűbb képet festeni az énekesről. Sikerült neki: játéka szórakoztató és ugyan fel volt dobva neki a labda a kicsit túlzottan egyoldalú bemutatásával a karakternek, mégis-mégis, megbirkózott a feladattal tisztességgel. Kis híján teljes képet kapunk egy olyan emberről, aki világéletében magányos volt, zsenialitása pedig magány és excentrikusság hathatós keverékeként bombaként robbant a popkultúrában. Nagy kár azonban, hogy minden igyekezet ellenére a film nemigen engedi közel a nézőt James Brown-hoz, az EMBER-hez. Látjuk a sztárt és látjuk a sikertől megrészegült sztárt, de csak ritkán az embert a nagy csillogás és siker mögött. Látjuk, hogy dühöng, látjuk, hogy küzd, de mégis hiányzott valami, ami közelebb hozta volna hozzánk. Csak néha érzékeljük a felszín mögött lapuló embert. Végtére is ha másért nem, hát a fantasztikus muzsikák és Boseman odaadó játéka miatt mindenképp érdemes ráfordítani azt a bő két órát az életünkből a Get on Up-ra. Többi téren se teljesít rosszul a film, épphogy egy hajszál választja el attól, hogy emlékezetesebb legyen a jelenlegi eredménynél. Néha ez is több, mint a semmi, elvégre nem lehet mindenkiből Todd Haynes. https://www.youtube.com/watch?v=nm-wQh664iI