Hirdetés

DVD-n láttuk: Victor Frankenstein

|

A már jól ismert legendát ezúttal kicsit másként mesélik el nekünk, ugyanis a Victor Frankensteinben nem a szörnyre, hanem az alkotójára és annak inasára fókuszáltak.

Hirdetés

Ismerjük a történetet. Egy őrület szélén álló tudós, egy nagyszabású terv és egy félresikerült teremtmény. Láttuk már (először 1931-ben), olvastuk már (Mary Shelley eredetije 1818-ban jelent meg) és legyünk őszinték: valami nagyon újszerű és rettentő eredeti megközelítéssel kell jelentkezniük az alkotóknak ahhoz, hogy érdekeljen minket egy újabb bőrlehúzás olvasat a klasszikus történetet illetően. De mit lehet tenni olyankor, amikor már tényleg annyi mindent elmondtak erről a szörnyetegről és a teremtőjéről? Mit lehet tenni, amikor már készült e témában szinte mindenféle stílusban, műfajban fogant műalkotás? Hollywood-nak jó szokása mostanában elővenni klasszikus történeteket és kicsit másképpen elmesélni azokat - ilyen próbálkozás volt a 2014-es Az ismeretlen Drakula is, amiről a legkevésbé sem mondható el az, hogy túlzottan kedvében járt volna a filmkritikusok kegyeinek. Ott a váltás az volt, hogy Drakulát, mint kvázi pozitív, szánandó főszereplőt ismerhettük meg. Jelen tárgyalt filmünk esetében pedig úgy csavartak a dolgokon az alkotók, hogy annak rendje és módja szerint szépen kihagyták az egyenletből az emblematikus kreatúrát (illetve nem teljesen: egy pár perces cameója akad, de elenyésző) és helyette inkább arra fókuszáltak, hogy mi hajtotta azt az embert, aki őt megteremtette. Lásd a címet: Victor Frankenstein.

Hirdetés

Victor Frankenstein (James McAvoy) egyetemi hallgató. Különc, nárcisztikus, arrogáns és amúgy zseniális elme, magányában, "kis" házikójában az emberi halandóságot megkérdőjelező kísérleteit folytatja nap-mint-nap. Megszállottan, rendületlenül. Egy szép nap egy cirkuszi látogatása folytán felfigyel egy különös, púpos figurára (Daniel Radcliffe), aki nem mindennapi érdeklődést mutat a tudományok és az egészségügy iránt. Miután egy akciódús, lassításokkal tarkított szekvencia folyamán kimenekíti őt cirkuszi fogságából, befogadja, leszívja a púpjait, ételt és ágyat kínál neki, na meg annak a lehetőségét, hogy híressé váljon a neve. A film cselekménye ezek után a megszokott kártyákat játssza ki: barátság övezte tisztelet, majd a kiábrándulás és az azt követő elhidegülés az őrület jeleit meglátva.

A Victor Frankenstein már koncepciójában is erőltetettnek (még ha nem is teljesen reménytelennek) hat és saját magát még több ponton alulmúlja a szűk két órás játékidő alatt. A jobbára a két színészre támaszkodó cselekmény ahelyett, hogy jobban a mélyére ásna ennek a két karakternek a hányattatott sorsú barátságába, inkább csak felületesen hajlandó foglalkozni velük. Érezhető ugyan valamiféle kémia a két színész között, de a köztük lévő feszültség és a hűség alapú barátság meglehetősen pongyolán lett tálalva. Sajnálatos módon ez nagyjából az egész filmre ráhúzható: jobb pillanataiban megragad egy középszerű alkotás szintjénél és egy másodpercre sem tudja elérni azt a bizonyos "húha"-szintet. Hiába a jó díszletek és hiába Max Landis sokat ígérő neve (kizárólagosan Az erő krónikájára alapozva mondom ezt), a feleslegesség bukéja lengi körbe a filmet. A két főszereplőt alakító színészek is elég vegyes kiállásúak: James McAvoy kisujjból rázza ki a meg nem értett géniusz karakterét és mint máskor, most is egészséges egyvelegét nyújtja úrias kiállásnak, komiszságnak és indulatosságnak - ha merném valakinek ajánlani ezt a filmet, akkor miatta tenném. Daniel Radcliffe (akit a nagy közönség csak Harry Potter-ként ismer) szerepe még annyira sem hálás, a színész pedig nem egészen tudja azt, amit kollégája: menteni a menthetőt. Radcliffe játéka jobbára modoros és merev mint a fa, az sem segít rajta, hogy rajta csattant az egyik legnagyobb filmes közhely-ostor és ő kapta meg azt a bizonyos szerelmi szálat, melynek funkciója kevéssé van, hatása mégannyira sincs. A mellékszerepben felbukkanó, Frankenstein után koslató nyomozót alakító Andrew Scott sem jár jól, szerepe kimerül abban, hogy bosszúsan/gondolkodva nézi a gyanús jelekkel, nyomokkal telefirkált táblát, illetve, hogy hangoztatja hívő voltát. Ez utóbbi ugyan nem teljesen lényegtelen aspektusa a történetnek, de ügyesebben is fel lehetett volna vázolni Frankenstein Isten-tagadását és a kettejük teológiai alapú konfrontációját. Az eredmény így inkább lett suta.

Ahogy gondolkodtam azon, miket írjak le ebben a kritikában, milyen jelzőket használjak, mit emeljek ki és milyen aspektusait kritizáljam a filmnek, nos, be kell valljam őszintén, gondban voltam. Mindig gondban vagyok az olyan filmekkel, amik se nem pusztítóan alpáriak, se nem zseniálisak - valahol a semmi közepén lebegnek és ott leledzenek érintetlenül az örökkévalóságig. A Victor Frankenstein ilyen. Haragudni úgy istenigazából képtelen vagyok rá. Megtette, amit vállalt: készített egy filmet arról, hogyan jutott el odáig a doktor, hogy összedobjon egy emberi tákolmányt. Tette ezt unalmasan és igazi stílus-, atmoszféraérzék nélkül (köszönjük Paul McGuigan-nek). De ami a legfontosabb, és amit azt hiszem, elfelejtettek az alkotók az az, hogy Frankenstein története alapvetően kevésbé drámai és kevésbé nevezhető érzelmesnek a nagy melák szörny nélkül, aki lassan ébredő tudattal csoszog és hörög és morog és akinek szerelmi szála a Frankenstein menyasszonyában ezerszeresen átélhetőbb, mint Radcliffe karakterének e filmben látható epekedése partnernője iránt. 

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.