Pár éve a Disney ügyesen ráérzett arra, hogy az egykor elhíresült történeteit érdemes élőszereplős formában, más megközelítésben, de az eredeti köntösüket nem teljesen levetve újramesélni. Ez már Tim Burton Alice delíriumos kalandjánál 1 milliárd zöldhasút termelt Mickey Egérnek, így csoda, hogy nem kaptak vérszemet és hozakodtak elő minden évben egy-egy hasonló remake-kel. Eddig mindössze egy sajátos Demónával, valamint egy mértéktartó Hamupipőkével rukkoltak elő, Hófehérkét pedig az elmúlt években a konkurensek kivéreztették, szóval a hercegnős történetek a Disney részéről ki lettek maxolva, így ideje volt valami nagyobb művet leporolni. Így esett az eset, hogy Rudyard Kipling novellagyűjteményének, A dzsungel könyvének 1967-es feldolgozása került terítékre, ami mind a mai napig megfordul a gyerekek, vagy a gyermeklelkű felnőttek DVD lejátszójában. Jon Favreau 2016-os újrája nem fog több generációnyira beköltözni a családok nappalijába, de különösebb szégyenkezni valója sincsen.
Leszámítva egyet, de erről majd később. Kipling történeteit az tette igazán örökérvényűvé, hogy tele vannak mai napig releváns erkölcsi tanulságokkal, amelyek a dzsungel törvényeként híresültek el. Az Indiában nevelkedett író pedig az antropomorf állat szereplők ellenére végtelenül autentikus képet adott a dzsungelről, amely kellően izgalmassá és érdekessé tudta tenni az embergyerek Maugli és Sir Kán csatározásait. Nem csoda, hogy Hollywood is előszeretettel nyúlt a témához, hiszen a Kipling novelláiból való szemezgetés mindig gondoskodott róla, hogy ne készüljön két teljesen egyforma feldolgozás. A leghíresebb azonban mégis a Disney égisze alatt készült 1967-es verzió lett, amelyben a dzsungel hierarchiája és rendje ugyan háttérbe szorult, cserébe viszont Balu és Maugli barátságának a középpontba állításával egy igazi családi klasszikus született, papamacit pedig örökre a szívünkbe zártuk. Favreau viszont van annyira ügyes iparos - ha már rendelkezésére állt a modernt technika - hogy előtérbe helyezte a dzsungel törvényeit, ezzel egy élő, lélegző faunát teremtve. Az Avatar óta nem volt ilyen látványos kalandban részed, amelyben sokszor kell felpofonofoznod magad, hogy emlékezz, az egészet csak Los Angelesben egy stúdióban rögzítették, az egyetlen emberi szereplő pedig a Mauglit alakító Neel Sethi volt. Egyszer sem fordul meg a fejedben, hogy az állatok ne lennének valóságosak, hiába jártatják egyfolytában a szájukat (utóbbi egyébként is a hasonszőrű filmek rákfenéje). Favreau pedig a látvány mellett tökéletesen érzékelteti, hogy ama bizonyos dzsungelben tigris embernek farkasa. A Pí életéhez hasonlóan ezúttal is a tigris az igazi sztár: míg a mesében Sir Kán csak a második félidőben bukkan fel, addig itt már a kezdetektől jelen van és a komplett pszichopata nagymacskától nem egyszer meghűl az ember ereiben a vér, így a karfaszaggatóan izgalmas fináléban valóban van súlya a nagymacska és az emberkölyök szembenállásának. Ezzel együtt Favreau elkövette a legnagyobb hibát, amit jelen esetben lehetett: filmje elfelejtett önálló alkotás lenni és megelégedett azzal, hogy tisztelegjen a klasszikus mese előtt. Ez odáig fajult, hogy azok dalbetétei is visszaköszönnek (Bizony! Dalolásznak benne.), de azok teljesen elütnek az összképtől és emellett azt is meg kell állapítani, hogy Favreau nem jó mesélő: Balu és Bagira sokkalta kevésbé szerethető (habár megvannak a maguk pillanatai) és előbbi barátsága Mauglival sincs érdemben kibontva, amit megfejelnek azzal, hogy Neel Sethi nem valami jó színészpalánta, de mentségére legyen mondva, nem lehet könnyű ennyi idősen csupa bábbal körülvéve végigjátszani egy egész filmet. Persze ne legyünk igazságtalanok. Nagy valószínűséggel senkinek sem fordult meg a fejében, hogy a 67'-est felül lehet múlni, ami rövidebb játékidejével együtt is tartalmasabb és szívhez szólóbb mozi. Mindezek ellenére is egy jó fajta kalandfilm A dzsungel könyve, amelynek látványvilágában különösen jó érzés elveszni, de a halhatatlanok törzse így sem fogadja be.