Valljuk be őszintén, hogy életrajzi filmekkel tele a padlás, pláne az Oscar-szezon környékén. Ha ez ráadásul sportfilm képében érvényesül, akkor garantáltan hatványozottan kapjuk a karakterdrámát, és a kitartásról szóló - sokszor valóban működőképes - sallangokat. Talán ezért is csömörlöttünk meg a hasonló filmektől - de lehet,hogy csak az Oscar filmkínálatának a telítettsége beszél még belőlünk - mert a készítők komolyan akarnak érzékeltetni velünk minden egyes vér és verejték cseppet. Matthew Vaughn szerencsére nem tartozik közéjük, és a fent említett testnedvek mellé a könnyeinket is kifacsarta belőlünk... csakhogy azt a nevetéstől.
Vaughn pedig nem csak a karakterek közti dinamikára érez rá tűpontossággal, hanem a belőlük fakadó humorra is. Elvégre mi viccesebb van annál a sporttörténelemben, minthogy egy brit síugró az 1988-as Téli Olimpián úgy örül a (többiekhez képest) gyatra eredményeinek, mintha az egész versenyt megnyerte volna? (Soron kívüli válasz: egy jamaicai bobcsapat.) És hiába mesélték el ezerszer a mogorva mester és a céltudatos tanítvány történetét, kevés ilyen pokolian szórakoztató esetről tudunk, ahol a karakterek ennyire szórakoztatóan rezonáltak volna egymásra. Nem csoda, hogy a brit Eddie "A Sas" Edwards és edzője, Bronson Peary története annyira megragadta és noha Vaughn ezúttal csak producerként működött közre, ez mégis inkább az ő filmje, mint a jobbára színészként ismert Dexter Fletcheré, aki önálló vizuális érzéknek ugyan híján van, de derekasan igazodik az angol fenegyerek stílusához, már csak a kellemesen retro szintipop soundtrackkel is.
A film legfőbb aduásza azonban mégis csak a címszereplője. Forrest Gump óta nem volt a vásznon ennyire jámbor lelkű, együgyű figura, akit ennyire tudtunk volna szeretni, és akinek ennyire lehetett volna szurkolni. A Kingsmannel a legcoolabb újonc szerepét kiérdemlő Taron Egerton FANTASZTIKUS a szerepben! Hogy Eddie-re ne egy szánni való balekként, hanem egy imádni való, mégis becsülni való lúzerként tekintsük, aki kitartásával, céltudatosságával bizonyítja, hogy nem a cél a fontos, hanem az odáig vezető út, egyértelműen Egerton tehetségének az érdeme. Hugh Jackmannek pedig hiába vannak a kisujjában az ehhez hasonló marcona, mégis csupaszív szerepek, ő is remek, párosuk Egertonnal pedig az egyik legjobb, amit látni lehetett a vásznon. Riposztjaik egyszerre árulkodnak szeretetről és tiszteletről, és ahogy kölcsönösen formálják egymást leheletfinoman ível végig a történeten, miközben a néző éppúgy szurkol nekik, mintha csak elsőként látná az Olimpiát. Némileg talán sajnálatos is, hogy az olyan veteránok, mint Jim Broadbent vagy Christopher Walken csak epizódszerepekre ugrottak be, de ez egyértelműen Eddie, azaz Egerton filmje, aki grimaszaival és úgy zusammen, ahogy életre kelti ezt a málé karaktert, mindenki számára bizonyítja, hogy elbír vinni a hátán egy filmet. (Készülhet Han Solo.)
Természetesen Fletcher mozija nem találja fel a spanyol viaszt. Nincs olyan aspektusa, amelyet ne láttuk volna korábban, de a film humora, üzenete és karakterei miatt ez igazán fel se tűnik, éppen ezért ha kell a feszültség és a dráma is ugyanannyira betalál, ami után simán felrakhatjuk majd a polcra a Jég veled! mellé. Ezáltal - na meg persze elsősorban főszereplőjének hála - válik az Eddie, a Sas igazi lélekemelő mozivá, amilyenhez csak ritkán van szerencsénk, de az biztos, hogy a mai, sokszor végtelenül cinikus, pesszimista világban egy olyan érzelmi többletet ad, amely után Eddie-hez hasonlóan mi is szárnyainkkal csapkodva hagyjuk el a pályát.