Éjszakai hajsza - Kritika

Liam Neeson továbbra is Liam Neeson, de az Elrabolva 3-mal ellentétben ezt jelen esetben a legkevésbé sem bánjuk. Viszont az a bizonyos varázs mostanra igencsak megkopott. A kiváló drámai színész már karrierje során többször is megmutatta, hogyha kell, a kidolgozott testű akciósztárokat is kenterbe veri. Velük ellentétben a karizmája nem feltétlenül a karizma átmérőjéből fakad, hanem termetéhez mérhető színészi vénájából, amit ennek ellenére sem feltétlenül használnak ki maximálisan a rendezők. Mert mi marad meg a nézőben Neeson legutóbbi filmjeiből? Nem elsősorban az, hogy adott jelenetben - mint például jelen filmünk nyitánya - egy olyan lezüllött alakítást prezentál, ami a Schwarzenegger-Stallone-Willis trió összesben nincs, hanem hogy kemény, mint a kád széle és mindenkit laposra ver, aki neki vagy a családjának ártott. És ez most sincs másként. Talán pont ezért kezd egy kicsit már egysíkúvá válni. És talán ezért sem értékelték sokan pár hónapja a Sírok közöttet az érdemeinek megfelelően: annak noirba mártott krimije sokkalta kevesebbet adott abból a Neesonból, amiért ma szívesen beülnek a filmjeire. És ez már egy figyelmeztető jel, miszerint ideje lenne váltani. Pár éve ugyanez a helyzet állt fenn a mentor szerepeivel, és mivel a színész is jelezte, hogy ő is unja a skatulyát, hamarosan megszűnnek a Jimmy Conlonéhoz hasonló szerepek.

Ami neesoni mércével mérve is rendkívül sötét. Míg azonban a fent említett tavalyi neo-noirban egy alapvetően becsületes, jószándékú karaktert játszott, itt egy a múltja terheitől gyötört alvilági végrehajtót, aki ennek a tetejébe még a fiától is elhidegült. Mégis, hiába próbálják befeketíteni, minél inkább besározni, mi azért látjuk rajta, hogy ő egy jó ember a rosszak között, amiben a színész szerethető karizmája is közrejátszik. Ennek ellenére működik a karaktere és a fiával való központi konfliktusa éppúgy, mint Ed Harris maffiózójával ápolt barátsága, ami szépen erőszakos ellentétbe torkollik, miután annak fiát megöli.

Jaumet Collet-Serra igazi iparos olyan filmekkel a háta mögött, mint a Viasztestek, vagy Neesonnal való ezt megelőző munkái, az Ismeretlen férfi és a tavalyi Non-Stop, de szerencsére a jó fajta munkásemberek táborát erősíti. Akinek a filmjeire nem szemlesütve kell jegyet váltani, mert vannak annyira igényesek és szórakoztatóak, hogy végig a vászonhoz szögezzenek minket, viszont hiányzik belőlük az a jókora plusz, ami miatt a moziteremből kifelé jövet is velünk maradnak. Az Éjszakai hajsza is illik ebbe a sorba és karakterisztikáját látva a rendezői életműbe is, hiába állnak azok a legkülönbözőbb zsánerű darabokból. A főhős(ök) múltjára és az ebből fakadó önpusztításra, önsanyargatásra, a film kínálta alaphelyzet szolgáltatja a megoldást, ahogy erre Neeson ezt megelőző alakításai is rávilágítanak amnéziás ügynökként vagy alkohol problémákkal küszködő légi marshallként. Figurái mégsem többek két dimenziónál, de a kezdeti lassú építkezés, valamint a (többnyire) decens színészi játék ezt ügyesen leplezi, ahogy a jól diktált tempó is.

A film mindezek ellenére mégsem több egy egyszeri mozinál. Hiába Neeson még most is működő karizmája, vagy a folyton a régmúlt időkről anekdotázó Harris, a pont eltalált brutalitás, a kiszámítható történet, a trendinek szánt, valójában felesleges város panorámák a tisztes középszerben tartják. De van, hogy ezt a legkevésbé sem bánjuk. https://www.youtube.com/watch?v=0u90-j1a5P0