A Délibáb mostoha fogadtatását követően Hajdu Szabolcs ahelyett, hogy búcsút intett volna a magyar filmgyártásnak inkább megrázta magát és saját családjával, tanítványaival és baráti körével gyűlt össze, hogy pusztán a munka és az önkifejezés öröme végett készítsen el egy filmet.
Szinte már mindenki hallhatott róla, de azért a miheztartás végett: Hajdu az Ernelláék Farkaséknál-t saját otthonában forgatta le, filmbeli feleségét felesége alakítja, a kisfiát a kisfia, a házaspár barátait a barátaik, az operatőri munkát pedig volt tanítványai vitték véghez. A téma pedig - talán mondani se kell - szintén ott hevert a küszöbön...Azaz dehogyis a küszöbön, inkább az egész nappali területén, ahol a legnagyobb csatáink zajlanak és legnagyobb dilemmáinknak helyt adunk.
Tudjuk azt már John Cassavettes óta, hogy egy filmhez nem feltétlen kellenek csicsás díszletek, körmönfont speciális effektusok, vagy akár a cselekményt feltupírozni kívánó fordulatok - elég néhány ember, akik elé lerakják a kamerát és hagyják, hadd beszéljék ki magukból azt, ami nyomja a kis lelküket. Hagyják, hadd marakodjanak, hadd hozzák felszínre saját kicsinyességüket, hadd tépjék egymást szét, hogy aztán később egymással megbékélve másnap minden újrakezdődhessen. Hajdu új filmje olyan film, amire még Cassavettes is elégedetten csettintene és látva a filmet biztos ellamentálna azon, hogy bizony a mostani mainstream hollywoodi filmekben továbbra is hiány van eredetiségből és minden csak a külcsín és minden csak a látvány és semmi tartalom, semmi kontextus - bezzeg a Hajdu, ő tudja mi fán terem a mozgókép.
Az Ernelláék Farkaséknál - ezek után talán nem meglepő - kevéssé erős klasszikus, hagyományos értelemben vett történetben: vannak történések, vannak nagyobbnak számító események, de a kamera inkább csak figyel, rögzíti a történéseket, nincs ív, nincs katarzis. Egyszercsak belépünk, majd egyszercsak kilépünk. Akadnak jelenetek, amelyek túl sok jelentőséggel nem bírnak az egészre nézve, de a karakterek szempontjából mégis érdekesnek bizonyulhatnak (lásd a bújócskát a lakásban) és egyáltalán: Ernelláék filmindító, hirtelen jött hazatérését leszámítva nem történik semmi, ami egy örök életre megpecsételné a karakterek sorsát. Mindezek helyett a hétköznapiság hajtja előre a filmet, az a hétköznapiság, ami hol kényelmetlennek hat, hol viccesnek, de sosem tűnik hamisnak és kimódoltnak, sosem tűnik műnek. Mindig igazi és igazi is marad még annak tudatában is, hogy mi nézők nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy színjátékot látunk magunk előtt. Furcsán intim az egész, kicsit mintha tényleg ellátogattunk volna egy ismerősünkhöz, vagy mintha saját nappalinkban lennénk és kicsit, mintha saját magunkat néznénk kívülről. Persze, azért mi mások vagyunk, mi nem vagyunk talán olyan okoskodóak, mint Farkas, nem vagyunk olyan antiszociálisak, mint Albert és a mi párkapcsolatainkban nincs annyi súrlódás és ellenségeskedés, mint a vásznon látott párokéban. Vagy mégis? Hajduék rátapintottak valamire, amire kevesen - a magyar ember magánéletének és mindennapi kis apró-cseprő zúgolódásainak vénájára. Ha társadalmi témák fel is merülnek, azok inkább csak a háttérben húzódnak meg (sorok között), mint ahogy a valódi életben is inkább a háttérben maradnak és nem feltétlenül arról szólnak napjaink, hogy országunk égető problémáin csámcsogunk. Van, hogy fontosabb egy eltűnt boríték és az, hogy ki vehette el.
A humor persze sokat számít ilyenkor, irónia és könnyedség nélkül az egész nem lett volna más, mint tömény komolyság és depresszió, aminek befejeztével az ember kókadt fejjel megy végig az utcán és ahelyett, hogy felemelné a látott alkotás, inkább lehúzza és meggyötörten érzi magát. Direkt gegek helyett azonban a nevettető elemek is inkább a karakterekből fakadnak és az adott helyzetre adott reakcióikból (legyenek azok bármilyen gyermetegek - mint Farkas makacs önigazolása a "Visszajövünk egy év múlva."-dialógusnál), de a gyerekszereplők jelenléte is sokat dob az ember jókedvén pláne, hogyha olyan tüneményesen hiperaktív gyereket lát, mint amilyen Brúnó (Hajdu Gazsi), akinek kedvenc filmje a Különben dühbe jövünk.
Hajdu Szabolcsék filmje látszatra pici film, de ne tévesszen meg senkit: attól még igen fontos és csoda kis film egyben. Nincsenek nagyravágyó törekvései, egyszerűen csak beszél arról, ami érdekli (emberi kapcsolatok, titkok, pici hazugságok és maró őszinteség) és teszi ezt eszköztelenül, látszólag minden megerőltetés nélkül, finom humort, emberségességet és egy nagy adag realizmust kölcsönözve a látottaknak. De talán ami a legfontosabb, hogy színészei is megfelelő alázattal viseltetnek aktuális munkájuk iránt, nem restek kiteregetni szennyeseiket és bár tudjuk, hogy részben magukat játsszák (tényleg csak részben, ezt ne feledjük), attól még a színészet az színészet: ezek az emberek (Hajduval és feleségével, Török-Illyés Orsolyával az élen) minden dicséretet megérdemelnek munkájukért, hiszen a forgatókönyv után az övék volt a meló oroszlánrésze és feladatukat kifogástalanul teljesítették. Mindezek után nem győzünk hálálkodni a rendezőnek azért, hogy sikerrel bebizonyította, van élet a Filmalapon túl és hogy nem mindenkinek állnak jól a szigorú kötöttségek. Szükségünk van az olyan öntörvényű művészekre, mint amilyen ő. Szükségünk van még több olyan filmre, mint az Ernelláék Farkaséknál.
Értékelés: 90%
Kiknek ajánljuk?:
- Hajdu Szabolcs rajongóinak - ezúttal más stílusban mutatkozik meg tehetsége.
- Azoknak, akik szeretik a valóságszagú filmeket.
Kiknek nem ajánljuk?:
- Azoknak, akik kapnak épp elég valóságot otthon.
- Azoknak, akik inkább a műfajilag könnyebben behatárolható filmekért vannak oda.