Évadkritika: Daredevil - 1. évad

A Marvel folyamatos univerzumbővítésével, ami a filmvászonról már átvonult a kisképernyőre is jobbára kimerül biztonsági játékokban. A S.H.I.E.L.D. ügynökei az első évad merészebb második felének ellenére is megragadt a középszerűségben és a DC A Zöld Íjász – Gotham – The Flash triászával gyakorlatilag felmossa a padlót Kevin Feige-ék egyre csak táguló, és éppen ezért egyre nehezebben összefogható világával szemben. És minden erénye ellenére ebbe beletartoznak Matt Murdock éjszakai csörtéi is. A Daredevil ugyanis élesen elkülönül a Marvel könnyed, színes-szagos világától, és a világ megmentése helyett egy vértől és mocsoktól bűzlő mikrokörnyezetre koncentrál, ahol törnek a csontok és könnyedén hullanak a szereplők. Egy igazi, vérgőzös bűndráma ez, súlyos neo-noir és lassan hömpölygő, mégis feszes thriller, ami távolabb nem is állhatna Tony Starkék lazaságától, és ezt pár heveny utalástól leszámítva a sorozat is kihangsúlyozza. Itt a döntéseknek súlyos következményei vannak mind az egyénre, mind a Pokol Konyhája közösségére nézve, akár a vak igazságosztó, Matt Murdock, akár Wilson Fisk oldaláról nézzük. Az évad lényegében az ő felemelkedésüket mutatja be, ami mindkettőjükből előhozza az embert éppúgy, akár a szörnyeteget.

Murdock egyszerre viaskodik a katolikus hite, a múlt szomorú terhe, ügyvédi hivatása és önbíráskodó alteregója között, ezzel pedig az egyik legkomplexebb szuperhőst megteremtve TV képernyőn innen és filmvásznon túl. Minden bevitt ütésének súlya van, ahogy minden rajta ejtett sebnek is (amik sokszor valóban húsba maróak), ezek pedig folyamatosan edzik, alakítják azzá a sötét antihőssé, aminek a képregényekből ismerjük (a 2003-as Ben Affleck borzadályt gyorsan felejtsük is el). Charlie Cox pedig a kiskutya szemeivel tökéletesen érzékelteti ezt a többrétegűséget: neki a bűnözők laposra verése egyszerre egyfajta drog és kilátástalannak tűnő küldetés, amit rajta kívül senki más nem hajlandó megtenni, vagy akárcsak megérteni, ezzel is indokolva kényszerű magányát.

A másik oldalon pedig viszont ott a sorozat igazi Aduásza, Wilson Fisk. A manapság újra felfedezett Vincent D’Onofrio elementáris erővel kelti életre a civilizált külső málladozó álarcát viselő Fisket, aki Murdockhoz hasonlóan komoly küldetéstudattal rendelkezik, és éppen ezen a módszereket felülíró elv miatt végtelenül veszélyes mindenkire nézve a hatalmi harcokat vívó gengszterektől kezdve az utolsó korrupt rendőrön keresztül az ártatlan civilekig. Murdockhoz hasonlóan a Pokol Konyhája üdvéért vívott harcban a lelkük a tét, míg azonban előbbi küzd annak megtartásáért, utóbbi folyamatosan felemészti annak maradékát is.

A Netflix a House of Cards után ismét bizonyította, hogy sorozatait tekintve az HBO méltó riválisa, a Daredevillel ugyanis megteremtette a szuperhőssorozatoknak azt a hivatkozási alapját, amit Nolan Sötét Lovag-trilógiája is jelent a képregény adaptációknak. Sőt! Gyakorlatilag az évad rengeteg szálon rokonítható a Batman: Kezdődik!-kel, az utolsó hivatalnokig terjedő korrupcióval éppúgy, mint a város megmentéséért, de más-más eszközzel küzdő antagonista-protagonista viszonyával, vagy az időnként hangsúlyos flashbackekkel, miközben a 13 rész alatt a zsáner sajátosságai, dramaturgiai fordulatai is szépen sorjában, mégis a történetbe finoman bele simulva felbukkannak. Ebben nagy szerepe van a csatorna magas színvonalra való törekvésén kívül a showrennereknek, Drew Goddardnak (Ház az erdő mélyén, az egyszer talán megvalósuló Sinister Six mozi) és Steven S. DeKnightnak (Spartacus), akik – ha csak ideiglenesen is – de bevezették a Marvelt a felnőttkorba.

Igazi ínyenc falat a Daredevil a maga (viszonylagos) földhözragadtságával a fantasztikumot, vagy a szappanopera szerű karakterisztikát felvonultató társaihoz képest, amin a magas színészi jelenlét (Bob Gunton, Rosario Dawson, Ayelet Zurer, Scott Glenn) csak tovább emel, mégis komótossága, fajsúlyossága miatt nehezen szerethető darab is egyben, amiben a ritkán felbukkanó humor és annak képviselője (Foggy karaktere sokszor idegesítő) a sorozat legsarkalatosabb pontja. Azt pedig mindezek fényében nehéz elképzelni, hogy a város egy másik szegletében Pókember éppen most bontogatja a szárnyait. És noha A Zöld Íjász már-már önparódiába hajló komolysága és olykor valóban találó morális kérdései ezek után gyermetegnek hathatnak, a szuperhősök szuper kalandjaiért rajongók messzire kerüljék el, mindenki másnak viszont erősen ajánlott. https://www.youtube.com/watch?v=muPnTMqJZSM