Évadkritika: Gotham - 1. évad

Ahogy a filmiparban, úgy a sorozatok tekintetében is jelenleg a képregény feldolgozások a legkifizetődőbbek. Persze szerencsétlen Constantine-nek nem jöttek be a számításai, de az Arrowval új kezdetét vette ez a fajta comic dömping a kis képernyőkön is, és azóta mind a Marvel, mind a DC ontja magából a TV kompatibilis hősöket és koncepciókat. A leginkább érdekfeszítővel kétségtelenül a Gotham rendelkezett, hiszen az egész széria pont a jól ismert hőst nélkülözi és az eredete is inkább csak egyfajta mellékvágány, a valódi hangsúly pedig az eddig meg nem énekelt héroszokon és gonosztevőkön van, valamint a címszereplő város folyamatos erodálódásán, ami Batmant is fokozatosan életre hívja. Hogy hogyan süllyedt Bruce Wayne szeretett otthona abba a fokú immoralitásba, amellyel évekkel később nap mint nap szélmalomharcot vív majd. Azonban a Gotham egyelőre beváltatlan ígéret maradt. Ez persze nem jelenti automatikusan, hogy egy vállalhatatlan, vagy középszerű sorozat lenne, mert temérdek erénnyel rendelkezik, azonban a showrunner, Bruno Heller (A mentalista, Róma) és társai látványosan nem tudják kihasználni, ami a kezükben van, ennél fogva az első évad nézése leginkább egy hullámvasúthoz hasonlít: nagy lendületet vesz, majd a következő emelkedőig kényelmesen eldöcög. Rengeteg történetszál, karakter marad kifejtetlen, vagy sikkad el teljesen, és ezt a fajta bizonytalan útkeresést remekül példázza az évadfinálé, ami - ahogy az évad maga is - sokkal többet rejtett magában. A pár részen keresztül hanyagolt Fish egyszer csak minden magyarázat nélkül felbukkan, amit megfejelnek Selina offscreen történő pálfordulásával, és a lényegében egy helyszínen játszódó, suta fináléval. Mindamellett, hogy az azt megelőző epizódok gonosza az egyik legjobb volt a sorozatban a meglepően jó Milo Ventimiglia képében, a lezárás, ha nem is összecsapott, de elsietett.

Mégis az ilyen baklövések ellenére a Gotham egy nagyon kellemes neo-noir sorozat, ami nem felejtkezik el nagynevű filmes elődjeiről: a bűn természetéről moralizál (a la Nolan), miközben látványvilágában továbbra is erősen kortalan (á la Burton), ami egy kétségtelenül magával ragadó sötét bájt ad a szériának. Ugyanakkor csak egy valamit sikerült végig következetesen végigvinnie, ez pedig egyértelműen a sorozat főnyereményének számító Pingvin karaktere. Lényegében az ő felemelkedése az első évad központi szála, és az ő folyamatos machinációi generálják az amúgy egysíkú bandaháborút Falcone és Marone (valamint Fish) között, amit még a forgatókönyvírók sem tudnak elrontani azzal, hogy nem egyszer a vak szerencse menekíti meg szorult helyzetéből. Ezzel szemben Ben McKenzie-nek jutott a leghálátlanabb szerep Gordonként, hiszen ő testesíti meg a sziklaszilárd erkölcsöt ebben a bűnnel, vérrel és mocsokkal átitatott világban. És noha McKenzie színészi eszköztára olykor erősen korlátozott, mégis az ő cserkészfiú karaktere érzékelteti igazán azt a kilátástalan szélmalom harcot, aminek a felmentőserege még nagyon messze van. Mert Bruce Wayne jelenleg  még válaszokat keres. Nemcsak egyszerűen azt, hogy a szüleinek miért kellett meghalnia, hanem azokra az alapvető bizalmi és emberi kérdésekre, amelyek egy kora beli gyermek is rendre feltesz, de nem feltétlenül hajlandó elfogadni. Éppen ezért Bruce és Alfred sajátos morcos nagybácsi-unokaöccs viszonya adja meg azokat a morális alappilléreket a leendő Sötét Lovagnak, amelyek még csak most szilárdulnak meg, és ebben nem kevés szerepe van Selina Kyle-nak: az ő kiismerhetetlen, mégis a bűnnel már alaposan átitatott személyisége az, amely meghúz egy határvonalat Bruce-ban és előrevetíti magányos küldetését, és ehhez nagyban hozzájárul a két rendkívül tehetséges és szimpatikus gyerekszínész játéka.

A show legnagyobb kérdőjele viszont értelemszerűen nem Nygma - habár az ő enyhén dilis karaktere szépen meghúzódik a háttérben, hogy az évad végén a készítők pályára állítsák - hanem Fish Mooney. A karakter iránti ellenérzések kétségkívül inkább Jade Pinkett-Smith túljátszásából fakadnak, semmint a megírtságából, viszont az igazi túlélő Fish-el ha együtt érezni képtelenek is vagyunk, elismerésünket kivívja a férfiak szó szerint brutális világában érvényesülni próbáló nő. Bullock-ot viszont hiába züllesztette le az évad egy egyértelműen szürke jellemből Gordon cinikus sidekickjévé, Pingvin (és Alfred) mellett ő a széria legszórakoztatóbb karaktere, és szerepe megkérdőjelezhetetlen Gordon hadjáratában, ha módszerei nem is mindig.

Az eklektikus színvonalat azonban az alapvetően tehetséges színészek vagy a magával ragadó atmoszféra sem mentik meg. Számos, évadzárónak beillő epizód után a széria visszazuhan a heti esetek posványába, amit a készítők azzal próbálnak ellensúlyozni, hogy minél több, jól ismert (leendő) gonoszt dobnak be a cselekménybe (mondjuk Jokeré kétségkívül hátborzongatóan jó volt), és nehéz eldönteni, hogy az előre tervezés hiánya vagy a koncepcióból ered, hogy érdemi, átívelő szál hiányában nem látni, hova akar kifutni az első szezon. A készítők szerint azonban a heti esetek a második évadban mennek a levesbe, és a finálé számos olyan pontra futott ki, amik elég erősnek bizonyulhatnak a későbbiekben. Csak ez az ígéret reméljük ezúttal maradéktalanul valóra is válik. https://www.youtube.com/watch?v=MVFguO_fBkQ