Évadkritika: The Flash - 1. évad

Geeknek lenni remek érzés! Ez sokaknál - úgy nálam is - szoros párhuzamot mutat a képregényekkel (pedig azért ennél lényegesen többről szól), annak ellenére, hogy már jó ideje nem vagyok aktív fogyasztója a kis füzeteknek (részben idő, részben prioritási okokból kifolyólag, a financiálist nem is említve), de a belőlük készült tartalmakat, mint rajzfilmek, sorozatok, filmek mind a mai napig előszeretettel fogyasztom. Még annak ellenére is, hogy az utóbbi időben jelentősen megindult a futószalag effektus, ami a lélek és ezzel egyben a szerethetőség lassú felőrlődésével is járt, a legtöbben még mindig van annyi nafta, hogy jegyet váltsunk rá, vagy most már hétről hétre leüljünk elé.

A The Flash - avagy magyar keresztségben a Villám - pedig igazi rajongói alapanyag, ellentétben az Arrow sokszor mondvacsinált komorságával. És ezt nem csak az a szezonban gyakran a mélyből előretörő kissrác mondatja velem, akinek a kalandjait hétről hétre várta a Tapsi Hapsi és vendégei showban, még jóval Pókember előtt, de nem sokkal Batman után. A producerek, Greg Berlanti és Andrew Kreisberg pedig szintén ilyen kockák lehettek, akik tisztában voltak azzal, hogyan kell kedveskedni a hozzájuk hasonló rajongóknak úgy, hogy az ne csak kizárólag bennfentes infó maradjon, hanem mindenki számára érthető és vicces legyen. Már Barry Allen feltűnése az Arrow második szezonjában egy jóval kedvelhetőbb hőst vetített előre, mint Íjász barátja, és ezt maga Oliver Queen is alátámasztotta a pilotban, annak ellenére, hogy Barryben éppúgy összpontosul a DC hőseinek (mínusz Batman) a gyengesége, mint Supermanben: konkrétan az, hogy egy jólfésült kiscserkész. A Marvel képregényei pont ezért voltak forradalmiak a maguk idejében, és könnyebben eladhatóbbak mind a mai napig, mert hőseik rendre hétköznapi problémákkal küszködnek és folyamatosan morális válságba kerülnek. Magyarán Peter Parkerék emberek maradnak a DC isteneivel szemben. Mielőtt azonban a DC rajongók levennék a fejem, megnyugtatok mindenkit, hogy Greg Berlantiék nagyszerűen Barry karakterfejlődésének a részévé tették cseppet sem ódivatúnak ható becsületességét, amire az évad utolsó előtti része, pontosabban a Joe-val történő beszélgetése is rávilágít.

És ha már Joe Westnél tartunk! Rendkívül humánusan, a legkevésbé sem tolakodóan hangsúlyosak az apa-fiú kapcsolatok a sorozatban. Joe (Jesse L. Martin egyszerre tekintélyparancsoló, mégis rém szerethető alakításában) egyfajta iránytű Barry számára, amikor az a valóban erkölcsökre egyre kevesebbet adó világban nem tudja, mit tegyen, és ezek a sorozat fantasztikus mivolta ellenére rendkívül emberi pillanatokat okoznak. Barry az apjához (az eredeti Flash, John Wesley-Shipp) fűződő kapcsolata, az ő ártatlanságának a bizonyítása hajtja előre, miközben Cisco, Kaitlin és Barry is egyfajta apapótlékot látnak Wellsben, ami szépen fokozatosan erodálódásnak indul. Ezek pedig lényegesen érdekesebbek, mint a kihagyhatatlan szerelmi szál az évad végére azért magára találó, de addig jobbára idegesítő naivaként funkcionáló Iris képében. Szerencsére az Arrowal vagy a Smallvillel ellentétben a szappan nem folytja meg sem a történetet, sem pedig karaktereit, amit megkönnyít az is, hogy itt nem faarccal játszanak végig mindent a színészek. Grant Gustin a tökéletes Flash! Érzékeny, kellően esetlen, ugyanakkor kellően intelligens, humoros és pimasz, ami már az első promó fotók tökéletesen visszaadtak. Hőse kétségei,  racionális és emocionális oldalának összeegyeztethetetlensége elsősorban miatta hihető, amivel messze felülmúlja a faarcú Stephen Amellt (különösen szembeötlő, ha egy jelenetben vannak), vagy az egykori Superman Tom Wellinget, akinek könnyes tekintetét 10 éven keresztül használták a rácsodálkozásra és távolba révedésre egyaránt. Gustint tehetségét viszont maximálisan mégse használták ki, és noha néha dobtak neki egy-egy csontot a készítők, mint az alakváltó epizód, vagy a finálé ragyogó érzelmi betétje, a showt végig a Tom Cavanagh által alakított Harrison Wells lopja el. Az őt körülölelő misztikum végig érdekfeszítő és izgalmas, és miután lehull a lepel az évad egyik messze legjobb részében, utána is képes érdekes maradni, ami részben a forgatókönyvírók érdeme is.

Ugyanis a The Flash több zsánerrel zsonglőrködik, mint a szegény ember Batmanje Arrow. A képregényektől elengedhetetlen tudományos fantasztikum, a fiatalos, jobbára Cisco által prezentált humor könnyen emészthetővé teszi, de nem teszi komolyan vehetetlenné a drámai szálat, ahogy fordítva: az aktuális konfliktus sem nyomja el a poénokat. Kivételt a Trükkmesteres epizód képez, de ott is olyan ügyesen táncoltatták késélen a Wesley-Shipphez hasonlóan az eredeti sorozatból áthozott Mark Hamillt a pszichopata és a ripacs határmezsgyéjén, hogy az csak süvegemelést érdemel.  Ezen műfaji egyvelegek keverékével nem csak elérték szinte végig az első évadban, hogy odafigyeljünk, hanem azt is, hogy izgatottan várjuk a következő epizódot. Ez már csak azért is nagy truváj, mert a legtöbb sorozat megsínyli a 20 plusz néhány epizódos évadokat (most sandán a nagy tesó Arrow-ra nézek, aki Gotham mögé próbál bújni), és általában fele ennyi elég lenne egy szezon cselekményeire. Így kieszközölve a hullámvölgyeket (ugye, Oliver Queen?), és valóban erős, sallangoktól mentesen lehetne a történetet, karakterfejlődést, átívelő sztoriszálat végigvinni (igen, most párás tekintettel a Daredevilre nézek).

A The Flash viszont erre ügyesen rácáfol. Az évad első fele a Smallville-hez hasonlóan a heti esetekre korlátozódik, amik a hős képességeit és ezzel együtt önmaga megismerését szolgálják (és erre 10 szezon se kell), de aztán egyre finomabban,  előtérbe kerül az átívelő szál a Reverse-Flash és a Harrison Wells körüli rejtéllyel. Ezt pedig sorozatokhoz képest meglepően decens látványvilággal sem restek megtámogatni. Kétségtelenül elmarad a nagy hollywoodi filmek színvonalától, de - néhány valóban kínos kivételtől eltekintve - jól kiszolgálják azt a cselekményt, ami az évadfináléban egy gyönyörű pontot tesz a szezon végére. Az utolsó epizód egy olyan 45 perces érzelmi hullámvasút, amely nagyköltségvetésű társainak is a dicsőségére válna: egyszerre képes megríkatni, megnevettetni, valamint előcsalogatni belőled a kisgyereket és a geeket egyaránt annak ellenére, hogy megoldása már jó előre sejthető volt.

Minden dicsérő szó ellenére közel sem hibátlan sorozatról beszélünk, hiszen plothole-ok is akadnak szép számmal és a 23 részbe értelemszerűen becsúsztak kevésbé érdekes, suta epizódok és gyengébb karakterek, ahogy a műfaj reformálását sem ettől kell várnunk. A Daredevil mellett viszont jelenleg a legjobb szuperhősös sorozat, míg azonban Netflixes társa erős brutalitásával megálljt parancsolhat egyeseknek, addig a Skarlát Gyorshajtó játszi könnyedséggel száguldozik a konvekciók és szórakoztatás utcáin a geekek városában. https://www.youtube.com/watch?v=NojgY48FOHE