The Expendables - A feláldozhatók 3 - Kritika

Lényegében a Feláldozhatók-franchise szuperül tud működni abban az esetben, ha a néző átadja magát a nosztalgiának. Mert lássuk be, hogy eddig egyik filmnek sem volt túl nívós forgatókönyve (igen, tudom: ez nem erről szól), viszont minden négyzetcentire jutott egy-egy akcióikon, ennek a kielégítő-faktora igencsak magas tud lenni. Nekem is az volt, minek is tagadjam? Jobb kérdés az a The Expendables - A feláldozhatók 3-at nézve, hogy mindezt meddig lehet csinálni? Meddig engedheti meg magának Stallone azt, hogy csak és kizárólag erre építkezzen és mindeközben megfeledkezzen a filmrendezés egyéb metódusairól és fogásairól.

A jó hír, hogy a harmadik etap már sokkal inkább hasonlít egy igazi filmre, semmint egy vicceskedő osztálytalálkozóra. Érezhető, hogy igyekeztek egy koherens történetet összehozni, amiben a karaktereknek megvan a maguk helye és nem csupán egy poén kedvéért ugrottak be egy jóleső összekacsintás erejéig. Nem funkciótlan papírmasé karakterek formájában jönnek és mennek, de ezt látva azért senkinek ne legyenek tévhitei: itt még mindig, továbbra is a közös emlékezés az, ami előrébb viszi a dolgokat és táplálja a film iránt érzett jobb vagy rosszabb érzelmeinket. Nem lesz ebből klasszikus, csupán lábjegyzetként fogunk emlékezni ezekre a filmekre. Ha mindezen túltesszük magunkat, akkor kényelmesen átadhatjuk magunkat az élménynek és akár élvezhetjük is a látottakat. A történet ugye annyi, hogy Barney és csapata egy küldetésük során belebotlanak Conrad Stonebanks-be, akiről kiderül, hogy ismertségük még régebbre nyúlik vissza. Miután a csapat egyik tagja megsérül, Barney hallgatva a lelkiismeretére kiadja a csapat útját és helyettük friss vért toboroz.

Ami ebben a filmben sokkal jobban működik az eddigieknél, az a csoportdinamika bemutatása. Végre igazán érezhetjük azt, hogy ezeknek a figuráknak van közös múltjuk és tisztelik, becsülik egymást. Akció közben összejátszanak, viccelődnek egymással (ez az első két részben is megvolt ugyan, de itt sokkal jobban működik) és egyáltalán: baromi jó őket nézni. Működik azért az egészséges önkritika is a fiatal arcok behozásával. Tudjuk nagyon jól, hogy öregfiúk már és marha régen a szakmában vannak, fel is teszik a kérdést: meddig lehet ezt csinálni? Mi lesz, ha már nem lesznek a régi formájukban? Nyilván, ha ezeken a fiatalokon múlik, inkább maradjanak a trónon örökké, tekintve, hogy Lutz és társai messze nem érnek fel elődjeikhez, mély benyomást nem tesznek a nézőkre. Viszont a jelenet, amikor két generáció először találkozik, arany. Igazi kakasviadal, verbalitásra és szemkontaktusra alapozó párbaj ez, amit mulattató nézni.

Ami a PG-13 akciójeleneteket illeti, tulajdonképpen sok panasz nem lehet rájuk. Van bennük lendület, látványosak is és hullik a férgese. Ha ezt nézzük, persze a szívem vérzik a kihagyott ziccer miatt. Csudaszép vérzivatar lehetett volna itt, ha az illetékesek hagyják, hadd tegyék a dolgukat az öregek, de nem, ha pénzről van szó, akkor ugye nincs pardon és nincs józan gondolkodás se. Szóval probléma ez, még ha nem is olyan, ami lehúzza a mélybe a filmet. Ennél is nagyobb gondot okoz az, ha a kellőképpen beharangozott Stallone-Mel Gibson bunyóból végül nem lett több, mint egy ártalmatlan, pökhendi "ide-oda püfölés", ami nem tart tovább 1-2 percnél. Ha már kihagyott ziccert emlegettünk, ez ide sokkal inkább vonatkozik: ha két ilyen legenda összecsap, azt ennyivel bűn (csupa nagy betűvel: BŰN) elintézni. Mennydörgésnek, pokoli robajnak, legendás, nagy könyvbe illő ütlegelésnek kellett volna ennek lennie. Ehelyett kaptunk egy nagy, felfújt semmit. A második epizód Van Damme-bunyója sem volt az elvárásoknak tökéletesen megfelelő, de azzal így is többet nyújtottak. Ebben a vonatkozásban (sem) tudta tehát legyűrni borzasztó stikáit a film.

A percenkénti ikonok és egyéb híres, idősödő színészek felbukkanása persze okoz örömteli pillanatokat: Harrison Ford morgása például egész vicces (még ha nem is lett megírva a karaktere), Schwarzenegger pedig végre normálisan működő szerepet kapott, amiben nem csupán klasszikussá nemesedett beszólásait melegíti újra, hanem teljes értékű karakterként működik. Nem úgy Jet Li, akinek képességeit újra eltékozolják: lőfegyvert adnak csak a kezébe, harcművészetnek pedig még csak a közelébe se engedik, ami igazán csalódást keltő. Wesley Snipes-ot pedig jó újra látni, várjuk vissza a filmvászonra, Banderas pedig az irritáció határán egyensúlyoz játékával: beszél és beszél és beszél, szája be nem áll, de legalább valami kis lelket tudtak bele tuszakolni a forgatókönyvírók. A csúcs azonban Mel Gibson: messze a legjobb és legszórakoztatóbb alakítást nyújt a filmben; a Barney-nak előadott monológja a film egyik csúcspontja. Szuperül hozza a kegyelmet nem ismerő gonosztevőt, de figurája kibontakozását sajnos durván kigáncsolja a forgatókönyv és az alacsony korhatárral való zsonglőrködés. Igazán kiteljesedni egyszer sem látjuk, a feszültségnek nem tesz jót, hogy a legrosszabb ami úgy általában a feláldozhatók csapatával történik az az, hogy egyikőjüket seggbe lövi orvul. Szinte már röhejes, ha azt nézzük. Összességében a The Expendables - A feláldozhatók 3 egy kellőképpen szórakoztató, bizonyos részeiben csalódást keltő darab, amit megnézünk, elvagyunk vele, de végül túl sokáig mégsem fog ott motoszkálni a fejünkben. Hiába mutat javuló tendenciát, az esetleges negyedik részhez ide már egy teljesen más attitűd kell ahhoz, hogy a néző figyelmét és érdeklődését felkeltsék az alkotók.