Fácángyilkosok - Kritika

Skandináv thrillerre éhezők, ne csüggedjetek tovább! Itt az újabb adagotok. A Q-ügyosztály visszatért, hogy újból turkáljanak egy kicsit a múltban és feltépjenek régi sebeket. Ezúttal eltűnési ügy helyett egy gyilkossági ügyre bukkannak, melynek szálai mindennél szövevényesebbek és persze hová máshová vezetnének, mint a felsőbb körben mozgó, gazdagék házának tájékára.

2013-ban láthattuk mozikban a Jussi Adler-Ossen regénysorozata alapján készült Nyomtalanul című filmet, mely egy meglehetősen öntörvényű, folyton morcos detektív és arab származású partnerének nyomozásáról és egymással való barátkozásáról szólt. Az a darab sok újat nem nyújtott a műfaj rajongóinak (szövevényesebb történettel találkozhatunk mostanság a televízió képernyőit nézve), de karakterei és jellegzetes dán atmoszférája miatt nem vált felesleges két órává a filmnéző rá szánt ideje. Ahogy az előzményben, úgy a Fácángyilkosok-ban is főként Morck nyomozó folytonos zsörtölődése és a szakmája iránti mániákus elhivatottsága az, ami leginkább pulzust ad a film szervezetének. Társával való kapcsolata - akivel egymásnak tökéletes ellentéteit képezik; míg Morck szinte önpusztító módon keresi az igazságtétel sokszor rejtett ösvényét, addig Assad még bőven képes arra, hogy kiélvezze az élet apró örömeit és az emberekkel való kommunikációs képessége sem szenvedett még nagy károkat - érzékletesen, nem túlírva, finoman van tovább bontva. Ez mintegy mellékszálként szolgál, de mégis sok helyütt érdekesebbnek véltem a két nyomozó hallgatag barátságát és a rendőrségen belüli margóra vetődését (dolgozójuk lent van a rendőrségi épület alagsorában, aktakukacként fúrják át magukat több száz aktán), mint magát az ügyet. Pedig ez utóbbiba több kraft szorult, mint az előző film rablás-sztorijába, hisz ezúttal még több fordulatot, még több karaktert kapunk, amik előszeretettel bonyolítják az amúgy sem túl egyszerű ügyet.

Röviden: egy férfi, öngyilkossága előtt megkéri Morck nyomozót, hogy nézzen utána az ügyének, melynek folyamodványaként fény derül egy bentlakásos iskola egykori diákjainak a durvább csínytevéseire és rég eltemetett titkaira.

A párhuzamos történetmesélés megint játszik (akárcsak a Nyomtalanul-ban, úgy itt is hasonló mód tudjuk meg a múltban elkövetett bűn előzményeit), csak épp most elmarad az idővel történő versenyfutás, ami az előző film utolsó harmadát tekintve meghatározó szerepet töltött be. A fordulatok sokkolóbbak, az erőszak eszközeivel is többször él a rendező (egynémelyik tényleg durva, viszont Kimmie erőszakkitörései lógva maradnak a levegőben és magyarázatlanul hagyják), ahogyan a skandináv filmekre oly jellemző atmoszféra sem maradhat el, ezzel adva egyfajta alaphangulatot a nézőnek. Sok újat nem ad a műfajnak, de ezt nem is érzem az intenciói között. A Fácángyilkosok nem tesz úgy, mintha reformálná a műfajt és valami nagyon nagyot tenne le az asztalra. Egyszeri izgalmakat nyújt, legfőbb vonzereje a karaktereiben rejlik, miattuk szívesen visszatérünk a következő epizódra is, aminek előkészületei már meg is kezdődtek. https://www.youtube.com/watch?v=7QEi9HLGbl4