Fák jú, Tanár úr! 2. – Kritika

Vannak mozik, amik egyszerűek, mint a faék, és még a kifinomultságot sem feltétlenül lehet a készítők szemére vetni, mégis működnek, és ha maradandó nyomot nem is hagynak az emberben, kellemesen elszórakozik rajtuk. Ilyen volt a n2013-as, nálunk csak tavaly bemutatott Fák jú, Tanár úr!, ami az alaphelyzetből adódó képtelenségek ellenére is egy rendkívül szórakoztató darabbá nőtte ki magát és a folytatás sem marad el sokkal tőle.

Pedig a németek nem éppen a legendás humorérzékükről híresek, mégis az ezred forduló környékén sorjáztak a mozikban a Hangyák a gatyában és a Csajok a csúcson típus, testnedvekben úszó tini vígjátékok, amelyekbe még ma is belefutni egy-egy csatornán. Ezek jobbára a fiatalok nedves álmait humorosnak eladni próbáló kínos szituációk sorozatai voltak, semmint valóban szórakoztató komédiák, éppen ezekből kifolyólag halogattam sokáig Zeki Müller tanári karrierjének a kezdetével való szembesülést, ami kellemes meglepetésként ért. Noha a világmegváltást, vagy a német humorérzék megreformálását továbbra sem ezektől az alkotásoktól kell várnunk, valahogy ügyesen egyensúlyozott a film és tapló főszereplőjét vagy a dilettáns diákokat mindig akkor rántotta vissza, amikor azok már a szakadék szélén táncoltak.

A folytatás annyiban különbözik, hogy itt már sokszor egyenesen elkezdenek zuhanni az említett szakadék aljára: az alaphelyzet, miszerint most pár gyémánt miatt Zeki Müller Thaiföldre kénytelen utazni, aminek megfelelő álcát biztosít egy osztálykirándulás, ami a suli renoméján is javítana. Persze a diákok jó része megragadt valahol a cromagnoni előember értelmi szintjén, ami miatt nem csak szeretett tanárukra, hanem az emberiségre is komoly veszélyt jelentenek, nem is beszélve a gyémántok visszaszerzéséről.

Sok szempontból felesleges folyatással van dolgunk: a forgatókönyv még az elsőnél is kényszeredettebben helyezi a figurákat egyik abszurdabb szituációból a másikba, akik ráadásul dilettánsabbra is vannak festve, mint legutóbb, mindemellett egy meglehetősen kényes témát sikerül beemelnie a 2004-es tsunami túlélőivel egy ilyen vígjátékba. Azonban a film mégis működik, és nem csak a főszerepben megint a szerethető taplót hozó Elyas M’Barek miatt. Ugyanis amikor már szíved szerint valamelyik fiatal szereplő fejét egy kókuszdió feltörésére használnád, kifejezetten szerethető – már-már a film műfajától meglepően emberi – pillanatokat lépnek meg a készítők, ami miatt akarva-akaratlanul elkezdesz rokonszenvezni a diákokkal, még akkor is, ha a valóságban messzire elkerülnéd őket. És még az említett tsunamit túlélő fiatalok témáját sem bagatellizálja el.

A közel két órás játékidő viszont most is túl hosszú és Karoline Herfurth margóra állításával az első rész jókora bája is odaveszett, de az egy jegy rontás ellenére is szórakoztató darabról beszélünk, még ha az egyszer nézős is. https://www.youtube.com/watch?v=o12SddeVi-4