Fantasztikus Négyes - Kritika

Nehéz erről a filmről írni és nem azért mert egyértelműen rossz lenne, hanem éppen ellenkezőleg: ott rejlik benne egy remek (vagy legalábbis minimum egy jó) film lehetősége, de a rendező és a stúdió közti csatározás majd minden képkockáján tetten érhető. És mielőtt elkezdenénk skandálni a "Csúnya Hollywood! Nem hagy teret a rendezőknek!" rigmusokat, tegyük hozzá gyorsan, hogy erre minden okuk megvan. Michael Cimino A mennyország kapuja című mozija óta kénytelenek a stúdiók rövidebb pórázon tartani a rendezőket és kontrollálni a költségvetést, hogy a pénzüknél maradjanak (nem hiába nevezik filmiparnak), de még így is becsúsztak olyan stúdiókat csődbe juttató katasztrófák, mint Renny Harlin Kalózok című alkotása. Jelen esetben pedig egy stúdió adott hatalmas költségvetést egy mindössze egyfilmes, csodagyereknek kikiáltott rendezőnek. Az a Fox, amelyik az elmúlt években éppúgy kinyírta az egyik legrégibb szériáját egy öblös Yippie-Ki-Yay MotherFucker! közepette, mint lehelt új életet a mostani képregénydömpingért felelős franchise-ba a tavalyi esztendő egyik legjobb képregény feldolgozásával (és rebootjával).  És hiába nem indult lélektelen pénznyelőnek, mégis az vált belőle. Pedig simán lehetett volna ez egy klassz film. Hogy miért? Általában két dolgot rónak fel a filmnek már a kezdetek óta: az egyik Fáklya bőrszíne, míg a másik (már ha túljutnak az elsőn), hogy az alapanyagul szolgáló forráshoz képest túlontúl komor és realisztikus próbál lenni. Nem mondom, hogy egyik se váltott ki belőlem egy heveny homlokráncolást, már csak azért sem, mert túlontúl élénken él még bennem a 10 évvel ezelőtti változat (és folytatásának) könnyed, matiné hangulata. Viszont egyáltalán nem vagyok a változtatások ellen sem, pláne ha a koncepció igazolja is utólag, hogy volt értelmük. Egy karakter rasszának megváltoztatása (legyen az akármilyen népszerű) éppúgy nem ördögtől való cselekedet, mint lerágott csontként Christopher Nolanre és az ő sötét, realisztikus megközelítésére hivatkozni. Ha folyton ragaszkodnánk a jól bevált sémákhoz, akkor Batman még mindig Robinnal az oldalán hadakozna az űrlényekkel a füzetek lapjain, mint tette azt nem egyszer a 70-es években, és sose jut lehetőséghez Frank Miller, hogy újraértelmezze a Sötét Lovagot, ahogy Nick Fury se hajazna Samuel L. Jacksonra. De a példánál maradva, sem Bryan Singer identitásukat kereső mutánsai, vagy az előbb említett Nolan ilyen alapon nem jutottak volna lehetőséghez és a képregényeket a szélesebb közönség még mindig gyermekdednek titulálná. Fantasztikusék pedig mindig is magukon viselték azokat a jelzőket, amelyekkel Josh Trankék megpróbáltak zsonglőrködni: a lehető legkülönfélébb típusú emberek összefogásáról, valamint a tudomány hatásáról és felelősségéről. Persze ezeket a Marveltől megszokott könnyed módon, de ha lecsupaszítjuk ezeket a kérdésköröket, akkor másodlagossá válik egy testvérpár két különböző tagjának a bőrszíne (pláne, ha ott van egy kőóriás is a közelben), ahogy a tudós társadalom felelőssége sem elhanyagolható, ha interdimenzionális kísérleteket folytat a nappaliban, amik éppúgy válhatnak az emberiség javára, mint kárára.

Ezek a kérdések mind-mind felbukkannak a filmben, de a stúdió és a rendezői összetűzés mind a dramaturgián, mind pedig a karakterrajzon egyértelmű nyomot hagyott és vajmi keveset kapunk abból, amivé válhatott volna. Pedig olykor felsejlik Trank zsenije (ejnye Fox!), például a baleset utáni ébredés sokkhatása (képzeld el, hogy a tested folyamatosan lángokban áll, vagy megtudod nyújtani a testrészeid... mondjuk ez nem is olyan rossz) valóban Cronenberg testhorrorjait idézően átérezhető és félelmetes, ahogy Doom pusztítása is indokolttá teszi a nagyobb korhatárkarikát. A csörtének köszönhetően azonban számos jelenet került ki a végleges verzióból (kb. az előzetesekben fellelhető képsorok fele benne sincs a kész termékben), amitől a rendező is elhatárolódott. Egy ilyen szereplőgárdát, mint Teller, Mara, Jordan, Bell és Kebbell pedig vétek ennyire nem kihasználni, és egyedül talán Tim Blake Nelson szállítja teljes magabiztossággal a szemétláda hivatalnokot.

Pedig amikor pár pillanatra felsír a gyerek, míg anyu és apu rajta marakodnak, akkor igazán érdekes karakterek és morális kérdések sejlenek fel: míg a meg nem értett Doom a tudását elsősorban a dicsőségért kívánja kamatoztatni, addig a hozzá hasonlatos Richards magáért a világ jobbá tételéért. A folyton kíváncsiságtól tobzódó emberiség és annak felfedezéseinek árát melyik generáció köteles megfizetni? A karakterek különbözőségei és azok finom (valóban nem erőltetetten), egymáshoz való viszonyulása szintén egy érdekesebb koncepciót sejtet, amihez a színészek korrektül asszisztálnak is egytől egyig. Ehelyett azonban azt látni, hogy a felvetett morális kérdésekre semmilyen érdemi válasz nem érkezik, a cselekmény öles léptekkel halad előre (olykor éveket), és hogy legalább a másfél órányi értékelhető anyagot, amit rögzítettek (ejnye, Mr. Trank!) valamilyen formában összevágja a stúdió egy legalább elégséges dolgozathoz. Paradox módon a főszereplők közti összhang pont az összecsapott fináléban talál igazán magára, és a tudományos magyarázatokból annál is kevesebb van, mint amennyit 10 évvel ezelőtt kaptunk, az akciókról nem is szólva, amely a kettőnél gyakorlatilag meg is áll.

Mindezek ellenére nem tudom utálni ezt a feldolgozást, mert éppen az benne a legjobb, ami a legbosszantóbb is, hogy próbál több lenni, mint egy átlagos szuperhős mozi. Ugyanakkor a Fantasztikus Négyes minőségét nem tudnám egyöntetűen a Fox nyakába varrni, amikor érezhetően egy komorabb, érettebb koncepcióra ők bólintottak rá és a producerek között ott van maga Matthew Vaughn is, mert Josh Trank éppen annyira hibás. Egy filmmel a háta mögött (aminek sikerében legalább akkora szerepe volt Max Landis forgatókönyvének, mint Dane DeHaan pazar játékának) egyértelműen korai volt úgy behajítani a hollywoodi stúdiórendszerbe, hogy annak szabályait képtelen elfogadni. Számtalan, a saját stílusáról ismert rendező ültette át kézjegyeit a mainstrem filmgyártásba úgy, hogy közben az ő egyedisége sem szűnt meg (elég megnézni a másodvirágzását élő Guy Ritchie-t), de hajlandó volt elfogadni a stúdió beleszólását. Éppen ezért Fantasztikusék mégis nagy valószínűséggel beírják magukat a filmtörténelem lapjaira, nem elsősorban "A stúdió befolyás és az alkotói szabadság viszonya a szórakoztatóiparban" kérdéskörét tekintve, hanem miután a Marvel visszaszerzi a jogokat, annyira túlnyeri előbb-utóbb magát a Disney, hogy az rövid időn belül a jelenlegi stúdiórendszer összeomlásához vezethet éppúgy, mint Cimino a bekezdésben taglalt alkotása. Akkor talán egy új dimenzió nyílik meg a filmeseknek és a közönségnek egyaránt. https://www.youtube.com/watch?v=A2I4AF5Cnus