Férfiak, nők és gyerekek - Kritika

Emberi elidegenedés, kommunikáció hiánya. Nem ismeretlen terep ez Jason Reitman számára, hiszen hasonló témákat pedzegetett már a 2009-es Egek ura című munkájában. Ám míg a George Clooney nevével fémjelzett film az ember magányosságát egyéni szinten tanulmányozta, addig a Férfiak, nők és gyerekek-ben már univerzális formában veszi nagyító alá mindezt. Isten hozott a modern időkben, az internet korában!

Don és Helen házasok, ám régóta csak árnyékai önmaguknak, szürke hétköznapjaikat mindenféle testi kontaktus nélkül élik le, mígnem mindkettejük internetes alkalmi randikra fanyalodik. Patricia anya, aki mániákusan ellenőrzi lányának minden – online és offline – megtett lépését, megfosztva őt ezzel az egyéni szabadságtól és boldogságtól. Ez alatt az idő alatt a lánya jobb híján egy tumblr fiókban éli ki saját magát és teljes titokban összebarátkozik egy fiúval, aki viszont egész álló nap a számítógép előtt ül és a Guild Wars-szal játszik. Mindeközben Hannah súlyos önértékelési zavaraiban betegesen fogyasztja magát és logikátlan, gyengéd érzelmeket táplál egy ővele tiszteletlenül bánó focista fiú iránt. És akkor a pornófüggő fiúról, valamint a hollywood-i álmokat kergető tinilányról nem is beszéltünk. Mind reménytelenül szomorú emberek, akik nem, vagy nem megfelelően kommunikálják saját problémájukat és érzelmeiket. Az internet pedig vagy okozója mindennek, vagy menekülési útvonalnak számít a való világ és a felelősségek elől.

Reitman szándékai mindenképpen jóravalóak, ámbár javarészt didaktikusak is. A Férfiak, nők és gyerekek bár témájában ambiciózus és aktuális, mégsem képes elég élesre fogni a drámát, inkább az óva intő ujját rázogatja felénk, mondván hogy „Vigyázzunk az internettel és vigyázzunk gyerekeinkre.”. Mindezt pedig olyan példákkal prezentálva, melyek inkább tankönyvbeillőek, megfejelve egy nagy adag morózussággal. Az sem használ, hogy maga a téma kicsit el van koptatva, illetve ami lényeget végül leszűr az egészből, szintén nem tartalmaz túl sok újdonságot. Az internet és a számítógép kártékonyságáról lehet órákig vitatkozni, de az eredmény mindig ugyanaz lenne: van jó és van rossz oldala. Reitman főként a rossz oldalát mutatja be anélkül, hogy egy kicsit is kitérne az előnyökre. Ez az egyoldalúság pedig nem mindig tesz jót a filmnek, még ha elő is segíti a drámát sok helyütt és akadnak erősebb fordulatok/történetszálak ennek köszönhetően. Ez a végtelen letargia ugyanakkor néha már soknak hat: túl sok szomorú ember kis helyen nem mindig van jó hatással a nézőre.

Mindennek ellenére nem mentes a pozitívumoktól sem a Férfiak, nők és gyerekek. Jason Reitman színészválasztásban és színészvezetésben továbbra is képes remekelni (itt jegyzem meg: előző filmjét, a Nyárutót még nem láttam, ezt a kijelentésemet kizárólag a többi filmjére alapozom), így még arra is képes volt, hogy Adam Sandler-ből előhozza a tehetséget. Ez a fingós/böfögős viccekkel magát kiárusító fickó egész egyszerűen kiváló a félresiklott házasságában csendesen gyötrődő férj szerepében: még egy ok arra, hogy dühösek legyünk rá. Ha képes magából ilyen remek alakítást kihozni magából, akkor mi értelme van eszetlen blődségekre pazarolnia a tehetségét? Bánatos, szőrös képével még azt is eléri, hogy szívünket összetörje egyetlen másodperc alatt. Ugyanígy a fiatalok sem maradnak el talentumban, megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy átélhetővé tegyék a történeteiket. A Csillagainkban a hiba fiú főszereplője (Ansel Elgort) például itt is felbukkan egy főszerepben és alakítása hasonlóan szívszorító tud lenni.

A cselekmény egynéhány fordulata is jóra sikeredett, Reitman egy-két választásával szépen prezentálja az emberi hülyeséget: szemléletes az a történetszál, melyben az anyuka sokáig csupán a kamera lencséjén keresztül szemléli kislányát, hagyva hogy annak rendje és módja szerint szépen eltorzuljon a személyisége és egy karrierista, kurvás csaj legyen belőle. Vagy épp az a mániákusság és ostobaság, melyet Jennifer Garner karaktere képvisel azzal, hogy gyermekét folyton ellenőrzi és nem engedi semmilyen szinten kibontakozni.

Lényegében egy tematikájában örökké releváns, megvalósításában felemás filmről beszélünk, amely egyoldalú gondolkodásával elássa magát, színészeivel viszont felértékelődik. Ha valakinek szüksége van egy kétórás kiadós szomorkodásra és depizésre, annak tudom ajánlani Reitman legújabb filmjét. Fene, még annak is, akit maga a téma érdekel, viszont ne várjon senki semmi olyat, amit eddig ne hallott volna. Nincs új a nap alatt. https://www.youtube.com/watch?v=DS7uc8OF6Rs