Negyvenedik évfordulóját ünnepeljük annak a Martin Scorsese filmnek, ami ugyan sok szempontból kitűnik a legendás rendező életművéből, hiszen ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a Dühöngő bikát, akkor pusztán egy túlfűtött bokszoló életrajzi filmjéről beszélnénk. Az 1981-ben két Oscart is bezsebelő dráma viszont nem véletlenül lett filmtörténeti klasszikussá, Jake La Motta története ugyanis máig keményen odavág. A harag és gyász brutalitásba torkolló, végtelen árnyalataival kell szembenéznie annak, aki nekiveselkedik Scorsese mesterművének.
A főszerepben Robert De Nirót láthatjuk, aki mára már majdhogynem kimozdíthatatlan lett Scorsese mellől, a Dühöngő bikában nyújtott De Niro alakítás pedig remekül összegzi, miért is működik annyira ez a páros. Nem véletlen, sőt, szükségszerű azonnal a főhőssel nyitni ezt az írást, mert egy olyan kőkemény életrajzi drámáról beszélünk, melynek fullasztóan mocskos atmoszféráját Jake La Motta személye teremti meg. Az 1940-es évek aktív középsúlyú bokszolója míg a ringben egy könyörtelen harcos, addig a ringen kívül egy agresszív feleségverő, akire a helyi gengszterközeg is nagy befolyást gyakorol. A film két fő színtere állandó és kölcsönös kapcsolatban áll egymással, lévén Jake önsajnáltató, környezetét és önmagát egyaránt romboló jelleme fizikálisan is kiteljesedik, amint a férfi bokszkesztyűt húz: nyállal, verejtékkel és vérrel áztatott brutális képsorokat kapunk, amit a fekete-fehér képi világ tesz igazán nyerssé. Mindezzel együtt pedig érezzük, hogy a szokásos küzdősportokkal foglalkozó drámákkal szemben itt bizony egy szokatlan, vizuálisan is jól érzékelhető dramaturgiával állunk szemben, hősavatásban pedig egy percig sem érdemes reménykedni.
A Dühöngő bika csak másodsorban sportfilm, épp ezért nem is a ringen belül történtek vezetik előre a cselekményt elsősorban, sokkal inkább olyan, már-már álomjeleneteket idéznek ezek a szegmensek, ahol a film során tudatosan elfojtott érzelmek törhetnek felszínre. Az indulatok színpadja ez, a reménytelen darabok alatt a háttérben felhorkanó, különböző állati hangok és zajok pedig egyértelműsítik mindenki számára, mire megy ki a játék Scorsese részéről. De Niro alakításának ereje pedig abban rejlik, hogy szüntelen érezzük azt a belső vívódást, amivel Jake szemmel láthatóan képtelen megbirkózni. Hiába viszont ez az erősen szentimentális, olykor kifejezetten intim kapcsolat a bokszoló és a néző között, valójában mégsem enged közel minket a film a karakterhez. Jake szinte soha nem mondja ki, mit érez - szavakkal legalábbis nem -, ahogy mondandóinak nagyja általában a félelem, gyűlölet és féltékenység spektrumában mozog. Jake-et nem az önmaga által vázolt narratíva, hanem közvetlen környezete által ismerjük meg igazán - ekkor jön képbe testvére, Joey (Joe Pesci) és felesége, Vickie La Motta (Cathy Moriarty).
Az ekkor még szinte teljesen ismeretlen Joe Pesci már ekkor is a hamisítatlan Pesci-figurában asszisztált a történésekhez, ám dörzsölt zsivány helyett most Jake menedzsereként kell helytállnia, ám a valódi megpróbáltatások sokkal inkább odaadó testvérként érik Joey-t. Ketten együtt felérnek a bokszvilág csúcsára, ám pályafutásának legjobb időszakában Jake-nek mégis el kell (?) vállalni egy olyan meccset, ahol szándékosan vereséget szenved egy névtelen ellenféllel szemben, akinek sikeréért nem keveset fizetnek a bukik. Bármennyire is az emberi mocskot teremtette maga köré ez az ember a magánéletében, legalább karrierjében meglelhette a kiutat, még ha csak felszínesen - ám ezzel a különösen megalázó üzlettel gyakorlatilag ezt az utolsó, hosszú éveken át felépített mentsvárat is tönkretette. Miért? Azért a pénzért, ami eddig sem tudott segíteni Jake-en.
A Dühöngő bika legfájdalmasabb, egyben érzelmileg legösszetettebb oldala Jake és Vickie kapcsolata. A még fiatal, lázadószellemű, de minden tekintetben magabiztos kiállású férfi ugyan házasemberként éli életét, ám amint megpillantja a szőke, úszódresszes lányt, tudja, hogy muszáj lesz megszereznie magának. Fontos ügyelnünk a megfogalmazásra, ugyanis Jake és Vickie kapcsolata nem egy szerelmes pillantással, vagy azonnali egymásra hangolódással kezdődik - hanem azzal a birtoklási vággyal, ami az évek során végül egy szüntelen agressziót szülő féltékenységbe csapott át Jake részéről. A fantasztikus Cathy Moriarty az, aki a maga hűvös eleganciájával is képes volt empátiát csempészni ebbe az egészen rideg és reménytelen történetbe. Jake egykor még lehet, hogy nőként és emberként is tisztelte, szerette Vickie-t, ám a férfi fokozatosan gyülemlő, a ringben pedig fizikai brutalitás formájában manifesztálódó frusztrációja viszont, nem meglepő módon, egyre távolabb taszította magától a törékeny nőt - ő azonban mégis kitartott. Jake nem csak, hogy ezt nem ismerte fel, de felesége másokkal való ártatlan csevegéseit egészen máshogy látta, mint ahogy az a valóságban történt.
Erről, és még megannyi elfojtott, kimondatlan érzésről szól Scorsese mesterműve. A bokszolóról, aki a hollywoodi mesékkel szemben elképzelhető, hogy egy percig sem tisztább lélek annál, mint amit a vásznon láthatunk. A férfiról, aki valójában mindent megmutat számunkra abból az eltévelyedett emberből, aki Jake La Motta. A vadkanról, aki képtelen uralkodni a dühe és szexualitása által fűtött ösztönlényen. A Dühöngő bikáról szól.