Egy héttel azelőtt, hogy ezt a cikket írom, még senki sem gondolta volna, hogy az egyik legnagyobb francia színészlegendát, a 88 éves Jean-Paul Belmondót fogjuk gyászolni. Azt a Jean-Paul Belmondót, akit olyan filmekből ismerhettünk, mint az 1960-as Kifulladásig, az 1964-es Riói kaland vagy épp az 1984-es Kellemes húsvéti ünnepeket. Ha Belmondo megjelent a vásznakon vagy a televízió képernyőjén, uralta azokat. Volt neki egy sajátos karizmája és kisugárzása, amitől gyorsan közönségkedvenccé vált, de számomra azért volt különösen kiemelkedő színész, mert egyszerre tudott a történet drámai hőse és komikus figurája lenni. Erre az egyik legjobb példa ikonikus filmje, az 1981-es A Profi.
Ki is a Profi? A franciák James Bondja vagy Ethan Huntja? Nem, ő Joss Beaumont (Belmondo), a bosszúálló áldozat, aki a politikai játszmák örvényének sodrásába kerül. Beaumontot megbízza a francia kormány egy kis (egyébként fiktív, bár akármelyik francia gyarmattal behelyettesíthető) afrikai ország, Malagawi elnökének (N'Jala) likvidálásával, ám a politikai kapcsolatok a két állam között az új francia politikai vezetés fellépésével békésre fordulnak. A franciák ezt követően feladják ügynöküket, hogy mentsék a bőrüket, és hősünk munkatáborba kerül elítéltként, ahonnan két év után sikerül megszöknie. Célja továbbra is egy és ugyanaz: a hamarosan Franciaországba érkező N'Jala elnök meggyilkolása. Ami eltér, az a motiváció.
Őszintén remélem, hogy az alapkonfliktus rövid felvázolása csak az emlékek felerősítése miatt volt szükséges, mert akinek még elmaradása A Profi, üljön neki rögvest. Bár szemlátomást egy tipikus akcióthrillerrel van dolgunk, sokkal összetettebb ennél Georges Lautner filmje. Egyrészt, mint említettem, egy hiteles látlelet a mindenkori (nem csak európai) társadalmak politikai berendezkedéséről, ugyanis megismerünk egy eredetileg a rendszer kegyeltjének (látszólag) számon tartott szuperkémet, aki egyik percről a másikra válik közellenséggé néhány politikus döntése következtében. Másrészt egy komplex műfajegyvelegről van szó, amiben megjelennek többek között a western, a vígjáték, a thriller és a krimi stílusjegyei.
Igen, a Vadnyugat hangulata is vissza-visszaköszön a filmzenén (Morricone itt is zseniális, bár kicsivel több tételt is elbírt volna a film) a történeten és a karaktereken keresztül, kezdve például az antagonista-protagonista felállással, ami Beaumont és az ellene megszervezett titkosszolgálati hajszának feje, Rosen rendőrfelügyelő (Robert Hossein) között eszkalálódik. Furcsamód teljes rejtély fedi azt, hogy mi indukálja Rosen Beaumont iránt táplált vak gyűlöletét, de szadizmusa és elszántsága a belső motivációjának figyelmen kívül hagyása nélkül is elegendő okot ad arra, hogy emlékezetes ellenfél legyen. A tetőpont kettejük sorsának metszetében mégis a végső összecsapásuk, ami egy az egyben a westernfilmek párbajait ülteti át a 80-as évekbe.
A másik zavarba ejtő zsánermotívum a vígjáték, melynek csupán morzsái érhetők tetten, hiszen - szerencsénkre - nem viccel el A Profi semmit. Remekül helyén kezeli a felvetett témák súlyosságát, ugyanakkor Joss Beaumont karaktere és a hozzá köthető párbeszédek egy része igenis megmosolyogtató. Vannak kifejezetten komikus szcénák (lásd: Farges első elgyepálása), de még ezek hátterében is meghúzódik egy komoly drámai szál, ami miatt nem nevethetünk felhőtlenül.
A Profi - kis alliterációval élve - profizmusa a hangulatváltások tökéletes összetételében rejlik. Természetesen nem hibátlan filmalkotás, de vitathatatlan, hogy magában hordozza az elkeseredettséget, a kiábrándulást, emellett akad benne némi optimizmus és egy jó adag cinizmus is. Pesszimista, mert a politika mocska legyőzhetetlen, bizakodó, mert vele szembeszállni erkölcsi győzelem. Beaumont utolsó mondata remekül megragadja a film mondanivalóját és napjaink történéseit: "Rosen halott. N'Jala úgyszintén. Rólam meg épp most döntenek." Nyugodjék békében, Monsieur Belmondo! Isten éltesse a hamarosan 40 éves Le Professionnelt!