Nem vagyok biztos abban, hogy Az utolsó cserkész a szó szakmai értelmében véve Shane Black legjobb filmje. Azt hiszem, ez a titulus a Halálos fegyvernek, illetve a Durr, durr és csóknak jár. Mindkettő mestermű a maga nemében, csak épp míg az előbbi megágyazott a későbbi replikáknak és meglepően hiteles drámáját is adta egy feleségét gyászoló, majd a depresszióból kikászálódó figurának (Gibson), az utóbbi már ennek az egész zsánernek a műfajkritikáját adta bőséges kikacsintásokkal. Az utolsó cserkész tehát a Halálos fegyverrel ellenben nem indított el semmit és nem akkora forgatókönyvírói bravúr, mint a Durr, durr..., mégsem lehet szó nélkül elmennünk mellette, mert egyrészről azok a közé a mocskosul szórakoztató akciófilmek közé tartozik, amiket kaján vigyorral az arcunkon tudunk csak nézni, másrészről pedig Bruce Willis ennél ászabb ritkán volt pályafutása során.
Többnapos borostával az arcán, cigarettával a szája szegletében, alkoholtól bűzölögve (azt képzeljük csak oda) Joe Hallenback (Bruce Willis) magándetektívből talán annyit se néznénk ki, hogy egy pohár langyos meleg pisit megvédjen. Magánélete a béka segge alatt van, legjobb barátja a feleségét kúrogatja, lánya pedig ki nem állhatja őt. Ha ez még nem volna elég, összehozza az élet egy nem kevésbé önsorsrontó, egykori futball-sztárral (Damon Wayans), akinek barátnőjét egy csúnya ügylet végkifejleteként szitává lövik a nyílt utcán. Joe fogja magát és bár tisztában van azzal, hogy a saját nyavalyás életét teszi kockára, önszorgalomból elkezdi az ügyet felgöngyölíteni, Jimmy pedig lelkes és tanulékony kisgyerekként követi őt mindenhová. This is a beginning of a beautiful friendship.
Nem hiába idéződött fel a Rendes fickókat nézve Az utolsó cserkész emléke - ahogy előbbiben, úgy utóbbiban is sikerült két olyan figurát összeeresztenie Blacknek, akiket az élet két kézzel döngölt bele a földbe és hugyozott a fejükre. Mindketten kiégtek, egyiküknek sincsen túl sok motivációja ahhoz, hogy tovább folytassák az életüket és mindketten hiábavalóan próbáltak profik lenni valamiben az életben - ha egyszer nincs benne köszönet, már csak szarni lehet az egészre. Jimmy életét a sportfogadások tették tönkre és egy váratlan haláleset, Joe karrierje pedig akkor siklott ki, amikor rosszkor, rossz helyen cselekedett gerincesen. Shane Black cinizmusa nem csak a Bruce Willis játszotta két lábon járó szeszkazánján ütközik ki, de abban is, ahogy szép csendben levonja a következtetést, mely szerint ebben a rohadt világban egy fikarcnyit sem éri meg gerincesnek lenni. Tudja ezt Joe, és most már tudja ezt Jackson Healy és Holland March is (Rendes fickók).
A film humora és legfőbb bája ebből a már említett cinizmusból fakad, jobban ellenpontozva azt a keserűséget, amely az itt látottnál konkrétabban kidomborodik a Rendes fickókban. Hallenback gerincességgel egybefonódó antipatikus viselkedése néhol szinte a paródia határán mozog (sose átesve azon), tökéletes kivonatát képezve mindannak, amit őelőtte Humphrey Bogart Sam Spade-je és társai képviseletében csodálhattunk meg a mozgóképen. Félvállas lezserség és profizmus, "leszarom"-attitűd és erőlködéstől mentes macsóság keveréke, amit Bruce Willis olyan perfekt módon kelt életre a maga szinte eszközmentes játékával, mint aki konkrétan erre a szerepre született. Szeretni való lúzer ő és keménykezű, igazság védelmezője, aki ellen hiába szól minden esély és hiába van éppen a legrosszabb napja, hiába van minden darabokban körülötte: ő "ha-törik-ha-szakad" elánnal lódul neki a dolgoknak és rúgja seggbe az arra érdemes rosszfiúkat. Atipikus jófiúságát nem is demonstrálja jobban egy jelenet sem annál a szegmensnél, amikor fogvatartóját egyszeri figyelmeztetés után gyűri orrba, hogy aztán rezzenéstelen arccal gyújtson rá egy cigarettára. Damon Wayans-ról sem szabad persze megfeledkeznünk, az ő Jimmy-je tapasztalatlanságával, fiatalkori botlásaival és zöldfülű attitűdjével nyújtja ellenpontját az öreg rókának. Összecsiszolódásuk és a köztük lévő jég felolvadásának jelenetei szellemes kis verbális adok-kapokban nyilvánulnak meg, amiket öröm nézni és még nagyobb öröm hallgatni.
De ha már kicsit fentebb a coolság került szóba, úgy a rendezésről magáról sem szabad megfeledkeznünk. Shane Black scriptje ugyan önmagában elegendő lenne egy ultravagány és magas újranézési faktorral rendelkező film létrejöttéhez (lásd: Utánunk a tűzözön, melyet a fénykorában is inkább középszerű Renny Harlin dirigált), de Tony Scott füstös-szűrős, neo-noir sötétjében úszó, hipererőszakos rendezése tökéletes párosításnak minősül a forgatókönyvhöz. Scott a forgatókönyv maszkulinitását még tovább növeli és kiemeli azt az erős detektívfilmes hangulatot, ami áthatja a történetet. Igaz ugyan, hogy nagyjából minden filmjében ezekkel a színtónusokkal és hangulatokkal játszott, világéletében ilyen erősen férfias filmeket készített, de Black személyében olyan partnert talált magának, ami után kicsit bánjuk, hogy nem készítettek együtt több mozit. Az alacsony korhatáros akciófilmek világában (amit most élünk) pedig különösen jó volt újra látni ezt lehengerlően nemtörődöm, erőszakos kis akciófilmet, ami után az ember legszívesebben hanyag mozdulattal rágyújtana egy cigarettára, inna egy whisky-t, majd begyűrne pár orrot.