Egyszeri és mindenkori moziba járók számára egyaránt élvezetes és emlékezetes év volt 1999. Nem csak azért, mert Arnold Schwarzenegger megküzdött magával a Sátánnal, aki úgy nézett ki, mint Gabriel Byrne. Hanem azért is, mert egy új Star Wars-trilógia vette kezdetét, Neo elhajolt a golyók elől, Tyler Durden pedig nekiállt szappant készíteni és lázítani a népet. Milleniumi agytágítás ezerrel, avagy halál a fogyasztói társadalomra!
Hősünk, a Narrátor (Edward Norton) elveszett lélek: egyedül él, álmatlanságban szenved, egyetlen örömforrása pedig az, hogy az Ikea-katalógust bújja és mániákusan igyekszik megteremteni maga körül a tökéletes, kézzelfogható harmóniát a bútorzattal. Minden ebben a jól kiszámított kerékvágásban megy egészen addig a napig, amíg hirtelen jött ötlettől vezérelve betér egy terápiás csoport találkozójára. Hamarosan függőjévé válik a haldokló, emberi jószándékra és empátiára támaszkodó személyek társaságának. Könnyes arccal borul Meat Loaf hatalmas csöcseire, majd jobbat alszik, mint egy csecsemő. Aztán jön Marla (Helena Bonham Carter) és jól felkavarja az állóvizet. Tyler Durden (Brad Pitt) felbukkanása pedig már tényleg csak hab a tortán. Na de a ki is az a Tyler Durden? Ez itt az ultimate kérdés.
Chuck Palahniuk 1996-os regényének alapja a fogyasztói társadalom és az ellene való lázadás, mozgóképre történő átültetését pedig David Fincher (az akkor még "csak" a Hetedik című klasszikussal imádatot kivívó egykori videoklip-rendező) vállalta magára, aki hozta a téma által megkívánt és általa nagyon jól ismert komor stílust és éjsötét cinizmust, valamint azt a fajta humort, ami tőle még valamelyest szokatlannak bizonyult. Így azok, akik az előző három nagyjátékfilmje alapján eldöntötték magukban, hogy nincs ennek az embernek humorérzéke, nagyot koppantak: a Harcosok klubja őrülten vicces ámokfutás, ami egyszerre nevettet és vág fejbe cseppet sem visszafogott modorával és zakkant, de mégis, kis agyalás után érthetőnek tűnő gondolatiságával. A Palahniuk regényéből készült film nem tesz mást, mint hevesen elutasítja azt az alapvetést, hogy az embernek mindenképp be kell hódolnia a társadalom által előírt elvárásoknak. Felemeli a hangját a reklámok, a reklámok által előidézett agymosott fogyasztói viselkedés ellen és puszta téveszmének állítja be azt, hogy mindnyájan különlegesnek és igazi egyéniségnek születtünk. Nincs egyéniség, nincsenek hősök. Nincs remény. Szürke egerek vagyunk. A pesszimizmus optimizmus. Fulladjunk a nihilbe.
A Narrátor (szerepében a kilencvenes évek egyik nagy, fiatal felfedezettje: Edward Norton), miután egy repülőút során megismerkedik a vonzóan flegma, laza Tylerrel, lassan, fokozatosan kezdi megváltoztatni a világról alkotott nézetét. Mindaz, amit addig fontosnak vélt, rájött, hogy kukamatéria. Mindaz, amiben hitt, semmissé vált. A rendet (mely bár hamis volt, de legalább a látszat érzete ott lebegett előtte) felváltotta a káosz és a szervezetlenség. Tylerrel megalapítják a Harcosok klubját, mely egy hatalmas, konstans fenntartott középső ujj a társadalom "normái" felé. Az eleinte csak egy pár fővel rendelkező klub gyorsan utat tör magának, hamarosan már globálisan terjeszkedik, céljai pedig az addigiaknál radikálisabb formát kezd ölteni, a Narrátor pedig válaszút elé kényszerül: vagy felveszi a kesztyűt Tyler ellen, vagy a rendszer (alias társadalom) rabja lesz mindörökké.
Mi, fogyasztók vagyunk az életszínvonal-megszállottság melléktermékei. Bűnözés, éhezés, szegénység? Ezekkel nem törődünk. Mi izgat minket? A színes magazinok, televízió, az 500 csatorna, egy név az alsógatyánkon, Viagra, hajnövesztő, műolaj.
Egyetemes érdemei közé tartozik a Harcosok klubjának az, hogy nyelvezete relatíve egyszerű, mindenki számára érthető, mondanivalója pedig éppúgy releváns. Legyen bármennyire távol eső a realitástól: a gondolat számít, nem kell feltétlen a rögvalóság ábrázolása, ez a szürreális hangnem tökéletes párjává vált a képkockákon ábrázolt kontrollálatlan nihilnek és anarchiának. Fincher a film majd minden összetevőjét aprólékosan, precíz műgonddal szerkesztette meg: többszöri megtekintés szükségeltetik ahhoz, hogy az összes kis poént - amelyek szubtextusként bújnak meg - felfedezzük és befogadjuk. Majd minden jelenet olyan energiával rendelkezik - főként a dinamikus vágásnak köszönhetően -, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét és nem győzi élni a filmet. Vegyük még hozzá a The Dust Brothers szokatlan és nem e világi muzsikáját (mely tényleg, legalább annyira abnormális, mint maga a Harcosok klubja és annak világa) és akkor kapunk egy igazi, gyomortájékra mért rúgással felérő mozgóképes cunamit. Képzavarért szíves elnézéseteket kérem.
Elsőrangú a szereposztás is: Brad Pitt például, aki fél karrierjét azzal töltötte, hogy levesse magáról szépfiú imázsát, itt ért el arra a pontra, ahol csúcsra járatta ezt a küldetését (hogy aztán Tarantino filmjében ismét szép és pofátlanul sármos legyen). Durden pimasz és bevállalós imágója hasonlómód megtestesíti (legalább kis mértékben) azt, amivé jónéhány ember szeretne válni: merész, szívós, kitartó, filozófiája pedig szembeköpi a "normál" értékrendet. Szarik arra, hogyan néz ki, ugyanakkor talán éppen ezért, szeretnél úgy kinézni, mint ő. Szeretnél úgy viselkedni, olyan flegmán venni az életet, mint ő. Tökéletes ellentéte a Narrátornak (akikkel egymás antitéziseként funkcionálnak), aki viszont, bár a klub hatására kinyílt csipával jár-kel az utcán, azért szíve mélyén elutasítja a Tyler által képviselt eszmékkel járó tényleges akciókat. Az még oké, hogy egymást ütik-verik, na de az, hogy embert is öljenek? Az már túlzás. Norton itt a meghunyászkodó jámbor lélek, akinek dűlőre kell jutnia saját magával a tekintetben, hogy ki is ő valójában? Ezt a kérdést a film egyébként egy, a filmtörténet egyik legjobb fordulataként számon tartott csavarjával prezentálja, melyet most direkt nem lövök le, hátha van még olyan ember aki most találkozik először ezzel a filmmel.
A Narrátor és Tyler között ott őrlődik Marla, aki személyiségileg nem kevésbé zakkant társainál, ám a józan esze talán még nem rongyolódott szarrá: ő a visszatartó erő, aki igyekszik életben tartani a Narrátor normális, emberi értékrendjét. Bármennyire is furcsán hat mindez egy olyan karaktertől, aki akár egy Tim Burton-filmből is kiléphetett volna, annyira darkos megjelenésű. Ez mondjuk kevésbé meglepő tekintve, hogy Carter több Burton-filmben is szerepet játszott.
"Alsó tagozatos korom óta nem keféltem ilyen jót."
Fincher vízióját nézve az ember kicsit másként kezdi szemlélni a világot. Ha nem is tesz majd olyan radikális lépéseket, mint a film főszereplői, azért elgondolkodik kicsit a látottakon és azon, hogy ő miket tart fontosnak az életben. Hogy a reklámok és azok az általános értékrendek miként befolyásolják napi gondolatainkat és cselekedeteinket. Persze, talán legyintünk és azt mondjuk, mindez csupán fantazmagória és olcsó hatásvadászat. Vagy a Narrátorral együtt felnyílik a szemünk és gondolataink megfogalmazódni látszódnak: teszünk vagy nem teszünk ellene, az már más kérdés. Nyilván, a film sarkít. De azért egy kicsit igaza is van. A hamis ideák és a magas fokozatú agymosás korát éljük, amire legalább olyan nagy érvágás rádöbbenni, mint amilyen Neónak volt az, hogy a körülötte lévő világ csupán illúzió és szemfényvesztés. A kesztyűt pedig saját magának kell felvennie.