Idén 35 éve, hogy bemutatták Stephen King Állattemető című regényének filmadaptációját, a Kedvencek temetőjét, így ennek apropóján kicsit felelevenítjük róla emlékeinket egy cikk erejére. Bár kritikai elismertségben nincs ott a legfelső polcon, ha a King-feldolgozások között szeretnénk válogatni, de ennek is megvannak az emlékezetes momentumai, és a folytatások és remake-ek is azt igazolják, hogy valamiféle kultusz e köré is épült az évtizedek során.
A történet egy középosztálybeli családról szól, akik vidékre költöznek egy meglehetősen forgalmas országút mellé. Olyannyira hírhedten veszélyes ez a sztráda, hogy a közeli erdőben már van egy temető is, ahova az elgázolt állatokat temetik az emberek. Mindez azonban csupán a felszín, a szemlátomást idilli környezet újdonsült lakói (velük együtt a macskájuk) még nem sejtik, hogy akit egyszer oda eltemetnek, az még vissza-visszajár az élők közé.
35 évvel a premier után úgy gondolom, hogy belefér néhány kisebb spoiler, ha a téma úgy kívánja, de a cikk elsősorban nem a cselekmény fordulataira fog épülni. Eredetileg a jogok George A. Romeróhoz kerültek, de ő a Majomszeretet (1988) forgatási munkálatai miatt végül kihátrált, és ezt követően landolt a Paramountnál a megfilmesítés lehetősége. Ekkor már Stephen King kész volt a forgatókönyvvel, sőt, a rendező kiválasztásában is ő hozhatta meg a végső döntést, és így esett a választás Mary Lambertre, aki korábban főként videoklipeket rendezett, de az ő nevéhez fűződik az 1987-es Nagyra törő álmok is. Rutinos filmrendezőnek tehát semmiképp sem lehetett nevezni, de tagadhatatlan, hogy volt benne potenciál (ami végül nem vált valóra, elnézve a teljes filmográfiáját).
A Kedvencek temetője ahhoz képest, hogy horror, egész sok pénzből gazdálkodott a maga 12 millió dolláros költségvetésével (az öt évvel régebbi Rémálom az Elm utcában körülbelül 1 millióból forgott), de végül az 54 milliós bevételével bőven elkerülte az anyagi bukást. A kritikusok már sokkal kevésbé szerették a filmet, de ez nem vetett gátat annak, hogy készüljön folytatás három évvel később.
Most viszont maradjunk az első résznél, melynek mind a mai napig vannak emlékezetes pillanatai. Elég csak az édesanya (Denise Crosby) nővérének bármely jelenetére gondolni, akit egyébként egy férfi színész, Andrew Hubatsek alakított, ugyanis a casting során nem találtak olyan testalkatú nőt, aki illett volna a karakterhez. A maradandó momentumokhoz sorolható ennek kapcsán a maszkmunka is: Lambert ugyanis nem finomkodott, ha felnyílt koponyáról vagy épp egy kivájt szemről volt szó.
Vannak ugyanakkor kevésbé hatásos, vagy rosszabbul öregedett jelenetei is filmnek, ahova példaként a kis Gage (Miko Hughes) slasher-pillanatait lehetne felhozni. Maradjunk annyiban, hogy nem egy Damien. A film másik komolyabb hibája a színészi alakításokhoz és a színészvezetéshez vezethető vissza. Egyedül a Judot alakító Fred Gwynne-ről mondható el, hogy mindent kihozott a figurájából, viszont a szülőket alakító színészek (Dale Midkiff és a már említett Crosby) játéka olykor egy amatőr színi társulat tagjainak teljesítményével vetekszik. Ez pedig azért probléma, mert a legtöbb dramaturgiai fordulópont hozzájuk köthető.
Különös film az 1989-es Kedvencek temetője. Egyrészt történetében kifejezetten merész, frappáns a befejezése, akadnak benne kellően véres jelenetek, a The Ramones-szám a stáblista alatt felejthetetlen, sőt, ha nagyon akarja a néző, még többletjelentést is társíthat hozzá, viszont rendezésben, színészi alakításokban és forgatókönyvben közel sem annyira kiforrott, mint lehetne. Mindenesetre azt leszögezhetjük, hogy ez azon kevés King-adaptációk egyike, melyet a legendás író nem csak szeret, de még a munkálatokból is kivette a részét, valamint egy cameóval is megörvendeztette a közönséget. És ez nem kis dolog!