A magyar sportfilmek etalonja? Háborús dráma? Valahol ezek metszetében található Fábri Zoltán 1961-es klasszikusa, ami egy volt az argentin Mar del Plata Nemzetközi Filmfesztiválon felsorakoztatott Arany Ombú-jelöltek között. A nemzetközi figyelem, amiben részesült korántsem véletlen, hiszen üzenetével bárki tud azonosulni, akiben van egy kis empátia: a Két félidő a pokolban a tehetetlen kisember kálváriája, aki semmit sem tehet a zsarnoki uralom elnyomásával szemben.
1944-et írunk, magyar munkaszolgálatosok robotolnak éjt nappallá téve Kárpát-Ukrajnában, miközben számos honfitársuk a fronton harcol. Az események fárasztó monotonitását a Führer közelgő születésnapja töri meg, melynek apropóján egy focimeccset rendeznének, ahol egy munkaszolgálatosokból verbuvált csapat mérkőzik meg egy német katonákból álló különítménnyel. A magyar csapatot a volt profi futballista, Ónodi II (Sinkovits Imre) fogja össze, aki mindent megtesz, hogy méltó ellenfelek legyenek elnyomóiknak. Az út odáig azonban korántsem zökkenőmentes, mert egyrészt sokan ebben látják a szökés lehetőségét, másrészt a rendelkezésre álló játékosállomány minősége sem túl biztató…
Bár Fábri egy fiktív történetet álmodott vászonra, volt mire alapoznia. Az ukrán Start névre hallgató, elsősorban visszavonult játékosokból álló futballklub csakugyan fogadta a német katonákból álló alakulatot, ami megsemmisítő vereséget mért a Harmadik Birodalom képviselőire. A németek azonban telhetetlen dühükben nem tettek mást, mint bosszúból különféle hamis vádakkal feljelentgették az ukránokat a Gestapónál, akik közül így négyet ki is végeztek.
A Két félidő a pokolban, ha nem is teljes egészében és minden részletében, de javarészt erről szól. Az autoriter hatalom játékának és gőgjének vált áldozatává egyik percről a másikra néhány ártatlan civil, akik csupán a szabadság szikrájára vágytak. Ónodi II (becenevén Dió) elszántsága, Steiner (Garas Dezső) kitartása és Pogány Csöpi (Márkus László) humora sem volt elég céljuk eléréséhez… de jobban belegondolva, volt itt szó bármikor is reális célkitűzésekről? Van értelme vágyálmokat kergetni egy olyan világban, ahol a sportban, ami alapvetően az egyenlő esélyek méltatásáról szól, alárendelt vagy? Fábri futballmeséje sejtet egy jobb világot, ami hamarosan eljöhet, de egy szempillantás alatt lerombol minden ideált, amit az emberiséggel kapcsolatban felállítottunk.
A Két félidő a pokolban nem sportfilm. A foci csupán a cselekmény abszurditását szolgálja, ahogy azt Fábri egy háborús környezetbe integrálja. Általában nem egy futballmeccs adja egy fasizmust feldolgozó film alapkonfliktusát, viszont itt sem a felkészülés mikéntjén van a hangsúly, hanem sokkal inkább a karakterek viselkedése és motivációja határozza meg a történések előmenetelét. Ezt fejeli meg végezetül a filmet lezáró érzelmi katarzis, amire bár egy bizonyos ponttól kezdve számít a néző, mégis megrendítő és megható.
Nem hatásvadász film, az ilyenkor várt / megszokott panelek mellőzésével is tökéletesen átadja a tragédia súlyosságát. Sőt, vannak pillanatok, amelyek kifejezetten megmosolyogtatóak és szívet melengetőek, ugyanakkor a halál árnyéka mindvégig ott lebeg az elszánt "futballisták" szeme előtt. Kiváló film, méltó helyen van a magyar filmgyártás ékkövei között. Isten éltesse!