A történelmi filmek könnyen beleesnek abba a hibába, hogy a vászonra vitt korszakot a néző számára kevésbé befogadható módon prezentálják. Ez szerencsére nem húzható rá minden alkotásra a műfajban, de bizonyára nem egyszer tapasztaltuk már, hogy az adott éra és ország kultúrájából - na meg a gyenge forgatókönyvből - adódóan nehezen találunk érdekes karaktereket és kapaszkodókat narratív szempontból. Félreértés ne essék: a befogadhatóság hiánya nem csupán a régmúlt történéseit feldolgozó mozik esetében figyelhető meg, de esetükben hatványozottan jellemző. Ellenpéldaként felhozható viszont a lovagi köntösbe bújtatott hollywoodi romantikus kalandfilm, a Lovagregény, ami bájos történetével már két évtizede melengeti szívünket.
Főhősünk, William Tatcher (Heath Ledger) a véletlen folytán kerül egy lovagi torna kellős közepébe, aki paraszti származása miatt valójában nem húzhatná magára a sodronyinget és a páncélt. Az úri kedvtelés viszont az ínyére van, és ahelyett, hogy visszalépne, újra és újra feltűnik a tornákon. Időközben a szerelem is rátalál a komoly vallási neveltetésben részesült nemes hölgy, Jocelyn (Shannyn Sossamon) személyében. A dolgok Adhemar gróf (Rufus Sewell) feltűnésével kezdenek rosszra fordulni, aki azontúl, hogy a lovagi torna egyik leghírhedtebb résztvevője, neki is Jocelyn a szíve választottja. Immár két fronton is komoly riválisára talált William egyazon személyben, így a gróf cseppet sem könnyít az egyébként is gyenge lábakon álló helyzetén.
A Lovagregény azért imádni való mind a mai napig, mert elképesztő vagány. Helgeland letépte a középkor reneszánszának béklyóit, és a 21. század stílusjegyeivel, mondhatni napjaink reneszánszával ruházta fel filmjét. Bár nem lépte meg azt, amit Baz Luhrmann az 1996-os Rómeó és Júliájával, hogy egy az egyben a modernkor történetévé varázsolta egy letűnt korszak eseményét, hanem a karaktereivel, a hangulatteremtéssel és legfőképpen a zeneválasztásával vitt új színt a lovagkorba. Tökéletes példa erre a film egyik legnépszerűbb jelenete, a táncházi szcéna, ahol a korhű dallam fokozatosan vált át David Bowie Golden Years-ébe, és a néző egy percre sem érzi magát kényelmetlenül amiatt, hogy középkori ruhába öltözött lovagok és hercegnők táncolnak rockzenére.
Nem lehet megkerülni a karaktereket sem, akik, ahogy az imént említett hangulatfokozáshoz szükséges elemek, úgy ők is remekül egyensúlyoznak a modernkor és a lovagkor között. William már csak azért is telitalálat, mert a megformálója nem más, mint az akkor még szemlátomást nagy jövő előtt álló Heath Ledger (aki valójában a 10 dolog, amit utálok benned Patrick Veronája volt lóháton). A mai napig csodálattal tölt el, hogy milyen széles skálán mozogtak színészi kvalitásai, mert egyszerre tudott hősszerelmes (Lovagregény), de könyörtelen pszichopata (A sötét lovag) lenni. Sokkal, de sokkal több évet érdemelt volna a pályán, hogy bizonyíthasson. Az antagonista szerepében brillírozó Rufus Sewell legalább annyira ellenszenves, mint Az apában - úgy tűnik a csávót erre programozták a színészképzőn, de el kell ismerni, profin műveli. Kapunk továbbá egy ifjú, Végtelen Kő-mentes Paul Bettanyt, aki talán a legemberibb és legesendőbb a főszereplők közül, de szónoki képességeit és szerethetőségét nem lehet egy percre sem elvitatni.
Az egyébként javarészt Prágában forgatott Lovagregény nem tökéletes film. Távolról sem. Viszont egy letűnt kor meséjeként baromi jól működik, és ebben talán az egyik legjobb a zsánerében. Vannak filmek, amiknek a nagyszerűsége az egyszerűségükben rejlik, Helgeland pedig egy jól bejáratott narratív vázból tudott maradandót alkotni. Isten éltesse a 20 éves Lovagregényt!