Negyed évszázad, kérem szépen, negyed évszázad! Bizony, úgy telik az a rohadt idő, hogy annak a franchise-nak, aminek ma a hetedik részét várjuk kezünket tördelve és mozira éhezve, 25 éves a nyitódarabja. Még mielőtt azonban belekezdenénk a nosztalgiázásba, érdemes felvázolni a film létrejöttének előzményeit.
A Cruise és Palma nevével fémjelzett 1996-os film és a később ráépülő univerzum ugyanis nem egy légből kapott inspirációnak köszönhetően született meg, hanem volt 1966 és 1973 (Mission: Impossible), illetve 1988 és 1990 (Mission: Impossible - Az akciócsoport) között két egymáshoz lazán kapcsolódó sorozat, melyek ha Ethan Hunt-mentesen is, de a filmek alapját adták.
Most jött el a pont, hogy lépjünk egy kicsit az időben, és 1996-ot írjunk, amikor megjelent a legelső M:I-film Brian de Palma (A sebhelyesarcú, Aki legyőzte Al Caponét) rendezésében és Tom Cruise főszereplésével. Talán nincs is akkora szükség a cselekmény összefoglalására, hiszen 25 év távlatából sok újat nem tartogat, és az olvasók nagy része remélhetőleg látta is, de ha néhány szóban mégis össze kéne foglalni, valahogy a következőképp lehetne: Ethan Hunt, az IMF ügynöke tisztázza gyanúba keveredett személyét.
Jobban belegondolva már a maga idejében sem számított narratív szempontból olyan forradalminak, mint az első ránézésre tűnhet, mert nem szabad megfeledkezni az angolok titkos ügynökéről, James Bondról sem, aki akkoriban azért sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett, és nem egy kémfilmes klisét ellőtt akkorra. Persze a mai napig lehet azon dilemmázni, hogy melyikük áll közelebb a szívünkhöz, de a Mission: Impossible bravúrja valójában az, hogy bőven megfér a Bond-filmek mellett (sőt meg merem kockáztatni, hogy néhányat túl is szárnyal).
Kezdjük mindjárt a főhőssel! Tom Cruise már többek között a Top Gunban is bizonyította, hogy köszöni szépen, nagyon jól érzi magát akcióhősként, és szülinapos filmünkben erre csak ráerősített. Azon túl, hogy megvoltak (és vannak) a fizikai adottságai a műfaj stílusjegyeiből adódó feltételrendszerhez (értsd: tudj lógni egy helikopteren és bunyózni), egyszerűen lerí róla az az elszántság, amit egy Ethan Hunt-karakter megkövetel. Tudjuk természetesen, hogy a zöld háttér bármire képes, de esetünkben mindenképp tegyünk kivételt, mert Cruise pont azon kevesek közé tartozik, akik nem kímélik magukat a forgatásokon.
Felvetődhet a kérdés: mennyire felel meg a film a címnek, ami magyarul annyit tesz, hogy "lehetetlen küldetés"? Cruise merészségéből és határtalan lelkesedéséből kikövetkeztethető, hogy az ő szótárában ez a kifejezés nem létezik, és valójában pont ezért szemet gyönyörködtető, és körömrágós a filmnek például az a jelenete, amikor a CIA központjának legőrzöttebb széfjében lebeg egy centire a lebukástól. Már ezért a 10 percért érdemes újra és újranézni a filmet, de ne feledkezzünk meg a későbbiekben is visszatérő Ving Rhamesről vagy a Lalo Schifrin által komponált, mára egyértelműen klasszikusnak mondható M:I-főtémáról sem.
A Mission: Impossible egy remekül összerakott akciófilm. Félreértés azonban ne essék: itt nem a kritikusok által előszeretettel használt "iparos munkára" gondolok (ami inkább lesújtás, mint dicséret), hanem az akciófilm-zsáner stílusjegyeinek remek ötvözésére, mely a főhős, a soundtrack és a technikai húzások kohéziójának köszönhetően valósul meg úgy, hogy 2021-ben is örömmel ülünk neki egy kellemes szombat estén. Isten éltesse a "lehetetlen küldetést"!