"Amióta csak az eszemet tudom, gengszter akartam lenni."
A cselekmény Henry Hill (Ray Liotta) valós történetét dolgozza fel, kinek egész életét körülölelte a szervezett bűnözés. Ő ezt egyáltalán nem bánta, inkább falta az életet, rablásokban, gyilkosságokban segédkezett, majd amikor szorult a hurok, FBI informátor lett, hogy a saját bőrét mentse. Ilyen sztoriból könnyű klasszikust alkotni, gondolnánk naivan, de Scorsese profizmusa az, ami a halhatatlanok közé emelte a filmet.
Először nagyjából 10-12 éve volt szerencsém Henry-hez és bandájához, ám akkor valahogy nem ájultam el az összképtől. Tetszett, de nem igazán értettem mire fel beszélnek róla szuperlatívuszokban. A testvérfilmnek is tekinthető Casino-t például jobban szerettem (ez egyébként azóta sem változott), egységesebb élményt adott. Néhány évvel később adtam neki egy második esélyt és bizony nem bántam meg. Érettebb fejjel tudtam tekinteni rá, nagyobb rálátással, másféle szempontokat figyelembe véve. Sokkal jobban elbűvölt, a részévé tudtam válni és elkapott az az utánozhatatlan atmoszféra, amit Scorsese mester megálmodott. Az évforduló kapcsán ideje volt újfent megtekinteni, s kíváncsian vártam ezúttal mit adnak a Nagymenők. Egy ennyire ismert és elismert műnél nincs már olyan, amit ne írtak volna le, vagy ne mondtak volna el, így nehéz autentikus véleményt formálni. Ömlengés helyett inkább vizsgáljuk meg, hogy mitől is működik ennyire a formula.
A már említett atmoszférateremtés az első perctől kezdve működik, Scorsese tökéletesen tisztában van azzal, hogy miként építse fel művét. Elég csak megemlíteni néhány legendás jelenetet, úgymint a Copacabana club bejárását, a hulla eltüntetése előtti laza vacsorát anyunál, illetve a jópofás (Funny how?) szívatást. A Nagymenők legnagyobb aduásza azonban a struktúrája, illetve mélysége. Hiába "csak" egy tradicionális felemelkedés és bukás történetet látunk a tipikus gengszter sztereotípiákkal, az a szenvtelenül laza, mégis teljes mértékben komolyan vehető elbeszélésmód, ahogy a rendező mesél, utánozhatatlan. Scorsese aprólékosan szemlélteti, hogy ez az életstílus mivel jár, s megérteti a leglaikusabb nézővel is, hogy miért választja valaki a bűn útját, a buktatók ellenére is. A tisztelet, a hatalom érzése, a vagyok valaki, tartozom valahová, ezáltal egy nagy család vagyunk attitűd mindennél természetesebbnek hat.
Tovább mélyíti az összképet a női nézőpont, mely legalább annyira fontos, mint Hill narratívája, nem is beszélve az aktualitásáról. A Nagymenők nem csak gengszterfilmnek, de egy elcseszett kapcsolat látleletének sem utolsó. Itt nemcsak a főhős házasságára gondolok, hanem a komplett viszonyára a bűn világával. Premier plánból figyeljük amint a bizalom, a szeretet, a megbecsülés átfordul hűtlenséggé, paranoiává, majd nem marad más, csak egy darabjaira hullott álom.
Nem feltétlenül szimpatizálunk ezekkel a srácokkal, de a közeget, a miliőt magunkénak tudjuk érezni annyira, hogy ez ne zavaró tényező, hanem újabb azonosulási pont legyen, hangozzon bármennyire is abszurdan. Ezek után egyértelmű számomra, hogy miért A keresztapa, A sebhelyesarcú és a Nagymenők jelenti a zsáner szentháromságát, nem csak filmes berkekben, de a valódi bűnszervezetek körében is.
Az évforduló kapcsán mindenkinek érdemes lehet újranéznie, aki pedig még nem látta, egy nagy elmaradását pótolhatja. Fantasztikus zenék, szuper színészek (a Liotta - De Niro - Pesci trió vezérletével), s Scorsese tűpontos és részletgazdag kirándulása az olasz-amerikai maffia életébe, Henry Hill szemén keresztül. 30 év után is megkerülhetetlen és 30 év múlva is az lesz, ahogy egy műfaj alapkövének illik.