Hirdetés

Filmklasszikus: Tizenkét dühös ember (1957)

|

65 éve ültek össze a névtelen igazságosztók egy kánikulai délutánon.

Hirdetés

65 éves Sidney Lumet filmklasszikusa, a Tizenkét dühös ember, ami mind a tárgyalótermi filmekre, mind a kamaradrámákra, mind a forgatókönyvírásra komoly hatást gyakorolt. Bár napjainkban elsősorban Lumet alkotását emlegetjük fel, ha a tizenkét esküdt éjszakába nyúló tanácskozásáról van szó, érdemes tudni, hogy a legendás rendező Reginald Rose azonos című tévéjátékát vette alapul. Mindez természetesen nem csorbít az 1957-es film minőségén, csupán érzékeltetni szerettem volna, hogy egy adaptációról beszélünk, ami nem sokszor hangzik el, amikor erre terelődik a szó. Ha már adaptáció, akkor jegyezzük meg azt is, hogy a filmet három Oscarra is jelölték, de egyet sem kapott meg: az Akadémia a Legjobb rendező, a Legjobb film és a Legjobb adaptált forgatókönyv kategóriáiban találta méltónak arra, hogy az 1958-as díjátadó kiemelt filmalkotásai között szerepelhessen.

Hirdetés

A történet során egy bírósági tárgyalást követő esküdtszéki ülésnek lehetünk szemtanúi (tehát bár a tárgyalótermi filmek között tartjuk számon, a jelenetek túlnyomó része egy kisebb oldalhelyiségben zajlanak), ahol a 12 esküdtnek el kell dönteni, hogy az apja gyilkosságával megvádolt latinó fiút (John Savoca) végül a bíróság villamosszékbe küldje, vagy sem. Minden bizonyítéknak tűnő jel és tanúvallomás arra utal, hogy a válasz egyszerű, a vádlott halált érdemel. A 8. számú esküdt (Henry Fonda) azonban árnyaltabban látja a helyzetet, és a szavazásnál egyedül vállalja fel, hogy szerinte nincs szó bűnösségről. Mivel az esküdtszéknek teljes egyetértésben kell "ítéletet hoznia", megkezdődik a hosszas eszmecsere, ahol annak ellenére, hogy a szereplők nevét sem tudjuk meg, a megnyilvánulások rengeteget elárulnak egy-egy karakterről.

Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején a tárgyalótermi filmdrámák a virágkorukat élték, élükön a Tizenkét dühös ember mellett a szintén 1957-es A vád tanújával, vagy az 1962-es Ne bántsátok a fekete rigóttal. Mivel több, mint egy fél évszázad eltelt a születésük óta, ma már nyugodt szívvel értekezhetünk ennek a jelenségnek a lehetséges okairól: Hollywood elkezdett reflektív lenni. Noha társadalom- és rendszerkritikus megnyilvánulások már korábban is tetten érhetők voltak a filmekben, a jogi témákat boncolgató alkotások különös figyelmet szenteltek ezek kiemelésére.

Lumet drámája egyértelműen dialógusközpontú: a párbeszédek hevessége és érzelmi töltete viszi előre a cselekményt, és ezzel párhuzamosan fejtjük fel a karakterek valódi kilétét. A Tizenkét dühös ember legnagyobb bravúrja a fergeteges színészi alakítások mellett (külön kiemelve Henry Fondát, Lee J. Cobbot és E. G. Marshallt), hogy a fentebb említett társadalmi önreflexiót a párbeszédek tárják fel. Az egymással szembenálló felek közül senki sem könyvelhető el eredendően bűnösnek és javíthatatlannak. Bár szemlátomást úgy tűnik, hogy a vádlott elvakult elítélőinek indokai mögött nem húzódik semmi, idővel ráeszmélünk, hogy komoly traumák vezettek odáig, hogy a gyűlölet ekkora teret nyert magának egy-egy ember életében. A rendszerszintű problémák mellett, melyek a demográfia és a rasszizmus kérdésében csapódnak le a film során, a személyes tragédiák és kudarcok is fontos szerepet játszanak a döntés meghozatalában. Míg a 10-es számú esküdt (Ed Begley) az előbbit képviseli, addig a 3-as (Cobb) - még ha tudtán kívül is - a fiával megromlott kapcsolatára alapozza választását.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Ahogy sok, mára filmtörténeti mérföldkőnek tekintett alkotás, úgy a Tizenkét dühös ember sem teljesített túl jól a pénztáraknál. Akkorát hasalt financiálisan, hogy a főszerepet játszó Henry Fonda nem kapta meg a fizetését (és most ennél a pontnál gondolkozzunk el egy percre azon a pusztán költői kérdésen, hogy 2021-ben mindez botrányoktól mentesen végbemenne-e). Ezt követte a színész nyilatkozata, aki azontúl, hogy nem illette kritikával a stúdiót, kiemelte, hogy Lumet filmje közte van a három kedvencének (Érik a gyümölcs, Különös eset). Ez persze nem alaptalan vélemény és hízelgés, a rendező mindent kihozott Rose történetéből. Hivatkozási alapot adott egyrészt a már többször is emlegetett tárgyalótermi filmeknek, de méltó (elő)hírnöke a kis vagy kevés helyszínen játszódó drámáknak is, köszönhetően a velős párbeszédeknek és a dramaturgia érzékletes fokozásának (idetartozik a kevésbé feltűnő, de annál hatásosabb kameramunka, ami a közelik mértékének növelésével operált, illetve a fülledt és izzadsággal teli légkör is a klausztrofóbiát hivatott érzékeltetni).

Oldalakon keresztül lehetne még méltatni születésnaposunkat, de a cikknek most nem a mélyelemzés az elsődleges célja, hanem az emlékezés. Emlékezzünk egy olyan filmre, aminek az üzenete mind a mai napig érvényes, ami emberi érzéseket csempész a jog szikár és elidegenítő világába, és ami minden percével együtt beszippantja a nézőt. Isten éltesse (mind) a Tizenkét dühös embert!

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.