Focus - A látszat csal - Minikritika

Nicky profi csaló, aki tökélyre fejlesztette az átverés és a lopás művészetét. Ezzel szemben Jess még tapasztalatlan zöldfülű, akinek bőven van még mit tanulnia a szakmáról. Mester és tanítványa-kapcsolatukból előbb-utóbb románc kerekedik, a többiről pedig inkább nem is ejtenék szót, tartva a spoilerre érzékenyek haragjától.

Követve a „grifter”-filmek íratlan szabályait, John Requa és Glenn Ficarra meglepetések sorozatára alapozza művét, mely meglepetések azonban megfelelő időközönként követik egymást és nem válnak az érthetőség és követhetőség kárára. Függetlenül attól, hogy a fináléra előfordulnak következetlenségek és feleslegesnek ható fordulatok, az egész simán megy és zökkenőmentesen, megtagadva azt, hogy nézőjét túlságosan hülyének nézze, szórakoztató ámbár súlytalan kis limonádévá avanzsálva filmjüket. Nem teszi persze mindez kevésbé szórakoztatóvá a végeredményt: a film első felében látható beavatás, tanítás szekciója kifejezetten mulattatóra sikeredett, ahogyan az is dicséretes, egy szekvencia erejéig még ennek az életvitelnek az árnyoldalába is belekóstoltat a nézővel egy zseniális Rolling Stones-dal párosításával. Az előzetesben prezentált műfajt és hangnemet illető bizonytalanság kevésbé látszik érvényesnek a film egészére nézve, a rendezők szerencsére nagyrészt jó érzékkel tartják a komédia és dráma határmezsgyéjén egyensúlyozó filmet – bár talán épp ennek köszönhető az, hogy nem lett a kész film olyan markáns vonalú és erős megjelenésű. Bár alapvetően lazára van véve a hangvétel, mégis, mintha a koncepció talán egy picivel több mélységet és több drámaiságot követelt volna. Ehelyett nem lett sokkal összetettebb, mint egy Ocean’s Eleven-darab.

Elegáns, laza és finom humorú mozi a Focus - A látszat csal, amely sokat (ha nem mindent) köszönhet annak, hogy két olyan jó megjelenésű, megnyerő párost tudhat magáénak, mint Margot Robbie és Will Smith. Utóbbi újra bizonyítja, hogy még mindig az a lehengerlő modorú, sármos anyaszomorító, előbbi pedig azon kívül, hogy tökéletes legelőhelyet biztosít a szemünknek, megmutatja, hogy Scorsese filmje nem volt csalás, sem ámítás: tehetséges színésznő ő, akit érdemes szemmel követni. Hatását tekintve a film ennek ellenére (és a fentebb felsoroltak fényében) nem hagy bennünk túlságosan mély nyomot. Elvagyunk vele, jót szórakozunk rajta, olykor meglepődünk, majd egy friss, enyhe tavaszi fuvallat már el is fújta belőlünk az emlékét.