Hamupipőke - Kritika

Fene se gondolta volna Kenneth Branagh-ról, hogy a sok shakespeare-i királydráma után előbb-utóbb nemhogy egy szuperhősmozinál, de később egy Disney-filmnél köt ki. Minimum elvárás ilyenkor legalábbis az lenne, hogy saját ízlése szerint gyúrja majd a történetet és végül egy sajátos megközelítésű Hamupipőke-átiratot tár elénk. Nem így lett. Ahogy a Thor is csak annyira tartalmazza a királydrámák sajátosságait, amennyire az alapul szolgáló képregény, úgy a Hamupipőke se lett se több, se pedig kevesebb egy mesefilmnél. Emiatt pedig egyáltalán nem érdemes szomorúnak lennünk.

Ismerjük a történetet, de a laikusok kedvéért vegyük át újra nagy vonalakban. Ella önfeledt boldogságban él szüleivel egészen addig a pillanatig, amíg édesanyja el nem hagyja az élők sorát. Ezt követően édesapjával élnek kettesben, mely szintén nincs híján örömteli pillanatoknak, ám a ház urát egyre többször és többször hívja el messzi tájakra kötelessége, mígnem egy ilyen út során megbetegszik és elhalálozik. Ella pedig egyedül marad a nagy házban gonosz mostohájával és irritáló mostohatestvéreivel. Az eredeti, 1950-ben bemutatott Hamupipőke-rajzfilm eddig sem volt mentes a sok-sok feldolgozástól és átirattól (többek között Andy Tennant is rendezett egyet 1998-ban Drew Barrymore-ral a főszerepben, Örökkön-örökké címmel, de Hilary Duff nevével fémjelzett modernizált verzió is akad, mely Los Angeles-i tündérmese címen fut), így igazán nem érhetett minket meglepetésként az a bejelentés, hogy újabb bőrt akarnak lehúzni a klasszikus történetről. Elvégre olyan időket élünk, amikor a Csipkerózsika megkapja a maga előzményfilmjét, benne a gonosz boszorka kvázi spin-offjával, a Hófehérke és a hét törpe pedig egy sötét hangvételű verzióval lett gazdagabb Kristen Stewart-tal a címszerepben. Miért épp Hamupipőkét kerülné el a sorsa? Branagh filmje azonban abban különbözik a fentebb felsorolt filmektől (hála a jó égnek), hogy szó nincsen "dark and gritty" tónusról vagy modernizációról. Szó nincsen arról, hogy realisztikusabbá szerette volna tenni a történetet. Ehelyett - nagyon okosan - észrevette azt, hogy a nézőknek bizony égető szüksége van mesékre. Nem csupán a gyerkőcöknek, de a felnőtteknek is egyaránt, ennek fényében pedig nem nagyon próbálta igazítani a modern tradíciókhoz Disney fabuláját, hanem megtartotta annak naivitását és bájosságát, remélve azt, hogy ez a sztori van annyira örök, hogy a mai kor emberét is képes megragadni.

Képes megragadni? Bizony, hogy képes! A Hamupipőkében megvan minden bű és báj meg cukiság, ami szükségeltetik egy jó Disney-mese élvezetéhez (mínusz az éneklés, azokat leredukálta Branagh, de emiatt igazán nem tudok bánkódni) és mindez élőszereplőkkel, amely ad egyfajta pluszt az élményhez. Nem csak azért, mert Cate Blanchett a gonosz mostoha szerepében lehengerlően utálatos hárpia (imádod majd utálni), vagy mert Lily James is nagyon gyorsan belopja magát a szívünkbe, hanem azért is, mert nem mindig látunk ilyen derűs, happy endet fennen hirdető és magának bőszen követelő/kiérdemlő, élőszereplős filmet, amely egy cseppet sem szégyelli saját magát és felvállalja a maga kvázi naivitását és pozitív gondolkodását. Plusz, oké: Cate Blanchett-et ilyen szerepben nézni külön öröm, mi tagadás.

Branagh a film majd két órájával folyamatosan bűvöli a nézőt és szerencséjére a giccs-faktort is képes úgy kezelni, hogy ne fájjon annyira. Olykor elengedhetetlen persze, a dialógusok helyenként viccesen fennköltek és ódivatúak, de a színészek helyükön kezelik. Humornak ugyan nincs híján a Hamupipőke, kis irónia is be-becsúszott, de hasonló hatást ne várjon a kedves néző, mint amit az Amy Adams főszereplésével készült Bűbáj ért el. Nem állítódik pellengérre Disney és meséi, sokkal inkább élteti őket a rendező azok mondanivalójával, üzenetével együtt. Utóbbi felett pedig legalább annyira hangsúlyos a filmben, mint a sok mesei elem. "Légy bátor és kedves!" - tanácsolja Hamupipőkének édesanyja, a halálos ágyánál. Bármennyire is egyszerűen tűnik ez a tanács, megfogadása sokszor embert próbáló tud lenni, ezt bizonyítván Hamupipőke sorsa, ahogy minden erejével igyekszik meglátni a világban a jót és a szépet, a becsületességet és a jóindulatot. Ezt az attitűdöt pedig Lily James tökéletesen adja át anélkül, hogy egy percig is fennhéjázónak éreznénk a viselkedését, vagy épp bántóan naivnak és ostobának. Persze a hálásabb szerep Cate Blanchetté, viszont arról lehetne vitázni, hogy melyik jelenti a nagyobb kihívást. Üdvös dolog egyébként, hogy egyikőjük se lett papírvékony karakter, még a gonosz mostoha is kapott egy plusz dimenziót még akkor is, ha a film nagy részében tényleg nem csinál mást, csak utálatoskodik.

A látványelemek megalkotása is a rendező és az illetékes stábtagok szenzációs vizuális érzékéről árulkodnak: legyen szó a kis falucska vászonra viteléről, a kastélyról vagy épp arról a jelenetről, amelyben a tök hintóvá alakul át, végig tartva van a meseiség és fantasztikusság úgy, hogy egy kis kellemes visszafogottsággal műveli mindezt. Sose esik túlzásokba még úgy sem, hogy a beszélő állatok is szerepet kapnak. Annyira mese és annyira terhelik le a fantasztikus vizualitással a dolgozatot amennyire még nem tűnik úgy, hogy egy Avatar-szerű animációs filmet nézünk, szóval megkövetem magam: valamelyest földközelibbé húzta Branagh az alapanyagot, de épp csak egy leheletnyivel.

A fentiek miatt úgy gondolom, hacsak az ember alapvetően nem Disney-gyűlölő, képtelenség nem szeretni ezt az alkotást. Hibáiként maximum szentimentalizmusa róható fel, de erényei is épp ebből fakadnak. Branagh rendezése bizonyítja a nagybetűs MESE létjogosultságát és erejét. Legyen szó kicsikről, legyen szó nagyokról, fiúkról vagy lányokról, korosztálytól függetlenül ott a potenciál arra, hogy jól szórakozzon a filmen az, aki jegyet vált rá. Megreformálni nem reformálja meg a műfajt, de épp elég kielégítőnek bizonyul az, hogy egy jól ismert történetbe képes új életet lehelni és élvezetessé formálni. Még ma, 2015-ben is. https://www.youtube.com/watch?v=20DF6U1HcGQ