Míg a klasszikus értelemben vett hőstípusok többnyire szögegyenesek, motivációjuk jól definiált, illetve önmagukat csakis a fekete és a fehér szellemiségében megfogant ideológiai zónában érzik komfortosan, addig az antihősök világa ennél sokkalta komplexebb és izgalmasabb. Pókember, Superman vagy Amerika Kapitány tragédiája bizony közel sem gyökerezik olyan mélységekben, mint mondjuk Batmané, Rozsomáké vagy akár Spawn-é. Ennek okán pedig míg a hősök általában jól körülírhatók, megfoghatók és megérthetők, addig az antihősök mintha valahogy mindig kicsúsznának az ember kezei közül. Hiszen szubjektív sérelmeik, elszenvedett traumáik, rossz beidegződéseik vagy körülményeik sokszor már visszafordíthatatlanul is eltorzították jellemüket, ezzel téve őket önnön küldetéstudatuk beteges megszállottjaivá. Az antihősök jellemrajza közötti egyetlen, ám mégis kulcsfontosságú differenciát azonban nyilván az adja, hogy ha egyáltalán van, akkor tulajdonképpen hol és mikor az a lélektani határ, mely saját eszköztáruk jó és rossz oldalának elszeparálásáért felelős?
Ugyanis amíg Batman, Hellboy vagy a Megtorló a klasszikus példái az igazságkereső és a szörny típus keresztmetszetén egyensúlyozó antihősöknek, akik mintegy exitus acta probat-alapon, ugye egy magasztosabb céllal igazolják akár a morálisan, akár pedig a törvényileg is megkérdőjelezhető eszközeiket; addig például Spawn, Rozsomák és Constantine karaktere hiába rokonítható kétségkívül előbbiekkel, ingadozó vérmérsékletük, kendőzetlen önzésük, illetve az "azért vagyok önmagam ellensége, mert csak!" attitűdjük miatt, mégis inkább csak egyfajta fejlődő antihősprofilba sorolandók.
Nem úgy, mint a jellegzetesen csak sodródó és csapongó Deadpool és Harley Quinn, akik társaikkal ellentétben nem szervezetten destruktívak, hanem egyenesen kaotikusak, szemtelenül kártékonnyá és veszélyessé válva ezzel nemcsak önmagukra, de környezetükre is. Ténylegesen megfogalmazott célok és eszmék, illetve valódi becsületkódex hiányában javarészt csak improvizálnak, aztán ("ahogy esik úgy puffan, majd csak lesz valahogy"-alapon,) talán nem hal meg senki, de ha mondjuk mégis, hát jól van az úgy is. Mi pedig pontosan a zavartságukból eredő rapszodikusságuk, a sajátosan abszurd, sokszor a negyedik falat is megbontó humorviláguk, a bizarr és valószínűtlen élethelyzeteik, illetve a mindezekre egyedülállóan reflektáló egysorosaik miatt imádjuk őket.
Bizony volt idő, amikor még nem a Margot Robbie-féle félőrült szexistennő, hanem az a bájosan együgyű Harley Quinn definiálta a karaktert, aki rendhagyó módon nem a képregények lapjain, hanem a valaha volt legjobb Batman rajzfilm sorozatban debütált, még a kilencvenes évek elején. Harley a bohóckirály csatlósából, kisvártatva az ügyeletes királynőjévé avanzsált, majd kézen fogva forgatták fel Gotham egyébként sem meghitt mindennapjait. A rajzfilmben aratott sikerdömping kezdetben képregényes mellékszerepeket, később pedig saját füzetsorozatot eredményezett, amelynek első hét száma most végre a hazai piacot is elérte, rendkívül boldoggá téve ezzel minden képregény rajongót.
A Prelűdök és Kop-Kop viccek cselekménye habkönnyű, a kohézió és a tudatosság pedig sokszor teljesen direkt módon veszik el a történetvezetésben, ezzel is mintegy adózva a zavarodott karakter, nem kevésbé zavaros mindennapjainak. És a kötet éppen attól válik teljesen rendhagyóvá és eredetivé, hogy voltaképpen nincs is effektív cselekménye, hanem egyszerűen csak van. Karl Kessel láthatólag igyekezett mindennemű indokolatlan túlmisztifikációt félresöpörve, egy olyan faék egyszerűségű történetbe belehelyezni a figurát, ami még csak meg sem próbálja magát komolyan venni. Ez pedig nem baj, hiszen így válik az egész egy olvasmányos és valóban szórakoztató művé, ami egyrészt nem igényli sem a mögöttes tartalom, sem a rejtett metafora megfejtését, másrészt pedig még a gyomrot sem üli meg.
A Prelűdök és Kop-Kop viccek pontosan azt a fajta önfeledt és cicomátlan szórakoztatást prezentálja az olvasónak, amely a műfajon belül már egyébként is ritkaságszámba megy; hiszen a mostanra már jócskán feltornászott ingerküszöb, minimum egy interdimenzionális összetűzést, százmilliók lakta metropoliszok porig rombolását, valamint egy komplett populációt fenyegető, apokaliptikus mészárlást követel. Harley Quinn első kalandja azonban fittyet hány a trendek igényeire, inkább csak megmarad saját komfortzónáján belül, ezzel válva pont ugyanolyan bájossá és tüneményessé, mint amilyen maga a karakter. Ugyanis itt nincs szükség semmiféle mondvacsinált konklúzióra, ahogyan magát a műfajt sem kell újradefiniálnia, tudniillik minderre úgyis ott van a búskomor antihősök egész garmadája. És csakúgy mint Deadpool vagy Lobo, úgy Harley Quinn is egyfajta paródiája mindannak, amiről például a Batman vagy a Rozsomák képregények szólnak. Az pedig csak külön grátisz az egészben, hogy a káoszhoz mindeközben még olyan élvonalbeli figurák is asszisztálnak, mint mondjuk Joker, Batman, Poison Ivy, Riddler, Catwoman vagy Two-Face; akik éppen azért nem válnak totálisan létidegenné Harley irracionális és valószínűtlen világában, mert voltaképpen önmaguk paródiáiként hivatottak funkcionálni.
Persze Harley minden imádni való komolytalansága és kislányos bája ellenére, továbbra is egy borzasztó szánni való figura, aki bizonyára már sohasem szabadulhat a Mr. J iránti egészségtelen rajongásától, - mely egyébként pontosan a háttéresemények (pl.: fizikális, szexuális és pszichikai bántalmazás) ismeretében válik annyira ijesztővé, kísértetiesen idézve meg ezzel mindent, amit a Stockholm-szindrómáról valaha is tudni véltünk. Persze az igazán mélyreható kérdések boncolgatása nem a Prelűdök és Kop-Kop viccek tisztje, így bármennyire is terelhetné néhány panel vagy félmondat egy egészen más irányba a történet hangvételét, a valóban fajsúlyos drámáról még éppen akkor kerül elvételre a hangsúly, mielőtt annak valódiságát egyáltalán felfogtuk volna.