Hitman: A 47-es ügynök - Kritika

Videojátékból nagyon nehéz filmet csinálni, mivel egy bejáratott címről van szó, amit játékosok milliói imádnak. A rajongók komolyabb elvárásokkal ülnek be a moziváltozatra és mivel ők a célközönség, ezért a stúdiónak mindenképpen meg kell próbálnia megfelelni az igényeiknek. Aztán az új nézőnek is vonzónak kell találnia a végeredményt és mindenek előtt közérthetőnek. Nagy változtatásokat nem eszközölhetnek, mert akkor a franchise rajongói fognak lázadni, ha viszont semmi nem változik, akkor ötlettelenséggel vádolják az adaptációt. Itt komoly kihívásról van tehát szó, és biztos vagyok benne, hogy mindenki egy kezén meg tudja számolni, hogy eddig hány tényleg jó filmváltozatot látott már. A Hitman: A 47-es ügynök bármilyen meglepő, nem pozitívumként vonul be az adaptációk történelmébe, sőt egyenesen kínos lett.

Már rögtön a film elején egy lágyan búgó női hang felvázolja nekünk, hogy vannak az ügynökök, akik genetikailag módosított emberek. Nem csak fizikailag jobbak az embernél, hanem az intelligenciájuk is fel van turbózva, viszont mivel gyilkosokról van szó, az érzelmi szintjük egy teáskanáléval vetekszik. Nincs félelem, bűntudat, empátia vagy szeretet, az ügynökök a tökéletes gyilkológépek, embertelen emberek. A középpontban a 47-es ügynök (Rupert Friend) áll és Katia, aki elszántan keresi az öltönyöseket megalkotó lángelmét, Dr. Litvenkót (Ciarán Hinds). A Szindikátusnak (nem, nem az új Mission: Impossible-ből ugrottak át) azonban gonosz, világot elpusztító tervei vannak, ezért üldözik Katiát (Hannah Ware), hogy elvezesse őket a jó doktorhoz, aki majd egy egész hadseregnyi bérgyilkost barkácsol össze nekik. Ugye milyen soha nem látott, fordulatokban és rácsodálkozásokban gazdag sztori ez? Nem nem az.

Érthető, hogy ez a játék alapfeltevése és már korábban kitalálták, mint mások, de eldönthették volna, hogy melyik irányba billenjen a mérleg: ha az új nézőket szerették volna megfogni, ahhoz valami több kellett volna a sérthetetlen harcosnál, viszont ha azt nem is, legalább az eredetit minőségien elmesélhették volna a rajongók kedvéért. Ezzel szemben a két szék között a padlóra huppantak. Egyszerűen túl van magyarázva a dolog, az egész film erőszakkal tolja a néző arcába, hogy az ügynökök jobbak és ezért ilyen veszélyesek. Nem kellene ilyen mértékben azt felételezniük a készítőknek a nézőkről, hogy töklé lötyög a koponyájukban, elvégre már a bevezető narráció alatt is érthető, hogy ezúttal is van valami magyarázat arra, hogy egy személy miért képes egy karcolás nélkül végigverekedni magát a tízszeres túlerőn.

A legtöbb dialóg egy hat éves szintjével vetekszik (Skip Woods forgatókönyvíró mit csinált ahelyett, hogy végigjátszotta volna az eddigi Hitman játékokat? Amőbázott?), ezért nehéz lenne megmondani a Hitman: a 47-es ügynökben látott teljesítmények alapján, hogy melyik színész milyen tehetséges valójában, de - ahogyan az várható volt - a Star Trek filmek sztárja, Zachary Quinto (John Smith) tudta a legtöbbet kihozni magából. Szegény Rupert Friend (Homeland) nem kapott túl sok mindent, amivel dolgozhatna, nála arra koncentráltak a leginkább, hogy valamennyire hasonlítson az eredeti karakterre (és még erre sem figyeltek rendesen oda), viszont a női vonalat képviselő Hannah Ware-nek (A szégyentelen) sem szántak túl sokkal többet a csinos díszlet szerepénél.

A végére akartam hagyni a film pozitívumait, ami bármilyen meglepő, a látvány. A film szép, a Szingapúrban felvett jelenetek különlegesek, és bár sokakat zavarhat a mindenhol megjelenő piros szín, szerintem jól kiegészítette a képeket. Szerencsére az akciójelenetek sem voltak túlhúzva, mert egy idő után kezdtek Tarantino stílusba átfordulni, az meg itt nem működött. A közelharcok koreográfiája talán az egyik legjobb enyhítő körülmény volt. Érezzük, ahogy minden ütésnek súlya van, jól pörögnek és abszolút hatásosak a mozzanatok., mindez azonban annyit javít az összképen, mintha tennénk egy szál szép virágot a 47-es egyik áldozatára. A sztori nagyon kiszámítható volt, minden ízében érezhető, hogy az egyszerű embereknek készült az egyszerű pénzkeresés apropójából. Igazi szájbarágós, sokszor lerágott csontokkal házaló mozi, amelyhez képest még Timothy Olyphant 2007-es Hitmanje is művészet. A mostani feldolgozás egyenesen szégyen az alapanyagra nézve, így senki ne üljön be rá nagy elvárásokkal. Sőt, semmilyennel. Sőt, ne is üljön be rá. Mi szóltunk! https://www.youtube.com/watch?v=5Nisk725pHE