Holnapolisz - Kritika

Mi adja a nagyobb boldogságot? A cél elérése, fáradságos munkánk beteljesülése, vagy az odáig vezető út, a felfedezés öröme? Az erre  a kérdésre adott válaszunk ugyanis nagyban befolyásolhatja a Holnapoliszhoz fűződő viszonyunkat. A film jócskán visszaad valamit abból a gyermeki optimizmusból és naivitásból, amikor szentül hittük, hogy bármire képesek lehetünk, ha hiszünk benne, és  amit az évek során - George Clooney karakteréhez, Frank Walkerhez hasonlóan - mára már szinte teljesen levedlettünk magunkról. A Holnapolisz mégsem válik egy nosztalgikus múltidézéssé, sokkalta inkább egy sajátos korlenyomattá Hollywoodról és annak franchise-oknak való kiszolgáltatottságáról. Brad Bird filmje ugyanis végre eredeti ötlet alapján készült, így ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy egy disneylandi látványosság szolgáltatta az alapjait, amit a film rögtön a nyitányban meg is idéz. Mégsem hatnak ismeretlennek - ne adj, Isten, eredetinek - karakterei, hiszen a kiválasztott tini, és a zsörtölődő tudós nem ismeretlen alkotó elemek egy sci-fi kalandban, Bird kezei alatt mégis frissnek érződnek. A Hihetetlen Család, a Lecsó és a Mission: Impossible - Fantom protokoll direktora mindig is képes volt élettel megtölteni figuráit, ami jó adag gyermeki naivitással és pozitív világlátással is párosult. Sok szempontból ő Chris Columbus modernebb megfelelője, míg azonban a családi filmek koronázatlan királyának munkái inkább negédességbe torkollanak, akár szájbarágós tanulsággal, addig Bird hurrá optimizmusa nem kevés intelligenciával párosul, amik mégsem fekszik meg a kisebbek gyomrát. Figurái pedig a film alaptézisének számító optimizmus (Britt Robertson rendkívül természetes alakításában) és a feladás (Hugh Laurie takaréklángon is abszolút komolyanvehető) közti tengelyen Clooney karaktere szlalomozik, akinek már csak a fizimiskája miatt is kijárt egy a 60-as évek világát idéző sci-fi kaland.

A Holnapolisz (amelynek neve egyszer sem hagyja el a szereplők száját) pedig visszahoz valamicskét abból a gyermeki naivitásunkból, amiért oda voltunk a Kincsvadászokért vagy az E.T.-ért (feltéve ha nem féltünk a kis gnóm földönkívülitől), mégis inkább a Rocketeerhez van közelebb nem csak a hátirakéták vagy a posztmodern dizájn végett. Nem nosztalgiázik, mégis hangvételében egy igazi, nosztalgikus múltidézés, amelyben a gyermeki felfedezés remekül rímel az 50-es, 60-as évek tudományba és ezzel együtt egy jobb világba vetett hitével, miközben nem felejti el számon kérni, hogy eme ígéret nem (teljesen) vált valóra. Jóleső érzés egy olyan kalandot nézni, ahol az újabb tudományos kütyük nem alkalmazás formájában érkeznek, és egy cég eladásait, profitját hajlamosak növelni, hanem alapvetően az emberiség üdvét kívánják szolgálni.

A forgatókönyv aránytalansága, valamint a manapság elvárt, moneyshotokkal teletűzdelt akciók hiányával értelemszerűen nem tud mit kezdeni a néző. A film (nem vicc!) kétharmadát kitevő expozíció, majd az erősen blöff szagú végkifejletbe torkolló végjáték a Bird-del a scriptet közösen jegyző Damon Lindelof (Lost, Prometheus) tehető inkább felelőssé. Mégis, a kis léptékű, Birdre jellemzően már a burleszkkel határos akciók kifejezetten szimpatikusak két egymásra licitáló látványorgia között, a film lényegi üzenete pedig átjön.

Ahogy az is, hogy mit üzen a Holnapolisz világméretű bukása. Mégpedig azt, hogy hiába nem tökéletes alkotás, az emberek nem vevőek az eredeti ötletekre, inkább a jól ismert, bejáratott nevekre váltanak jegyet. És nézegethetünk ferde szemmel a stúdiókra, ők mégiscsak igényeket elégítenek ki, ezzel viszont szép lassan az ehhez hasonló alkotások valóban csak egy utopisztikus jövőképben élnek tovább. https://www.youtube.com/watch?v=H7hYXkqWTSM