Peter-ben (Charlie Day) és Emmában (Jenny Slate) látszólag semmi közös nincsen. Az embert azonban össze tudja hozni az, ha mindkét félt éppen frissen pattintotta le a párja, az meg végképp, ha együtt próbálják kifundálni, vajon hogyan tovább az életükkel. Jason Orley romantikus komédiája egyszerre próbál valamennyire frissíteni a jól bevált recepten, miközben igyekszik hozni a jól bevált paneleket.
Sok film készült már "dobott" emberekről és arról, miként esnek egymással szerelembe. Sok olyan film is készült, amelyben két olyan ember jött össze, akiknek nagyon nem volt a terveik között az, hogy egymásba szeressenek (egyik legjobb példa erre: Harry és Sally). Orley filmjében is hasonló a helyzet. A két főszereplő ugyanis azt tervelik ki néhány átmulatott, átivott és át-kareokézott éjszaka után, hogy nekik vissza kell szerezni a volt párjukat. Eddig tiszta sor. Viszont, tekintve, hogy mindkettő volt párjának azóta lett újabb szerelme, a helyzet valamelyest bonyolódik. Közös megegyezés alapján mindketten a másiknak próbálnak segíteni: míg Peter terve az, hogy összebarátkozik Emma volt pasijával (Scott Eastwood) és így vezeti rá, hogy még mindig Emma az igazi, addig Emma feladata, hogy elcsábítsa Peter volt barátnőjének új barátját. Ezzel visszaüldözve a férfi karjaiba.
Az alapszituációról elmondható, hogy kicsit túlbonyolított és a kivitelezést tekintve magában rejt némi buktatót, viszont Charlie Day és Jenny Slate kettőse van annyira szimpatikus, van annyira jó komikus érzékük, hogy ezt többnyire eladják. Párhuzamosan láthatjuk, amint mindkettőjük igyekszik megvalósítani az elképzelésüket, ez pedig - főleg Jenny részéről - vezet néhány viccesebb/kínosabb szituációhoz: egy ízben például belekeveredik egy musical-szereplésbe (a Rémségek kicsiny boltja gyerekekkel előadott változatába - amelyet különösen szórakoztató betétnek találtam), míg egy másik alkalommal édeshármasban tervez részt venni. Ez utóbbi már inkább a "kínos" kategóriába sorolható és forgatókönyvírás szempontjából kissé nyakatekert húzásnak hat, ahogyan Peter tinibulis kilengése is megkérdőjelezhető, amely során röviden konfrontálódik egy tizenhét éves lány apjával. Utóbbi majdnem-vicces, de leginkább kis híján zavarba ejtő, amelynél csak a rendező és a forgatókönyvíró ügyetlen óvatoskodása érződik (ahogy néhány másik jelenetnél is), így sok foganatja nincs a helyzetnek. Ezeknél leginkább azt éreztem, hogy a film döcögőssé válik és valahogy nem igazán találja meg azt a hangot, ami igazán jól állna hozzá. Nem válik eléggé bevállalóssá, ahogyan a klasszikus értelemben vett gyengédség és bájosság is itt-ott hiányzik belőle.
Ami érdekessé teszi a filmet, az egyszerre a hátránya is: az utolsó harmad nem várt fordulópontja ad egyfajta átmeneti keserédes ízt, hiszen mintha más irányba akarná terelni karaktereit, mint azt vártuk. Ezt illetően mindig tudom értékelni, amikor valaki, valami újat próbál csavarni a jól bevált recepten, viszont a puszta törekvés nem mindig elég, ahogy esetünkben sem. A befejezés, az utolsó jelenet remek pont lett volna a történet végére, ha megfelelően van időzítve és tálalva, így viszont inkább csak megmosolyogtató és egy elhaló "na végre" az, ami futotta tőlem.
Ennek ellenére mégis azt éreztem a film alatt, hogy egy kellemesen csordogáló, szórakoztató romantikus komédiát nézek, amelyben Jenny Slate kifejezetten szórakoztató módon parádézik és amelyben Charlie Day szimpatikus módon hozza a kissé tunya, de jószándékú figurát. Vannak kifejezetten jó pillanatok, Emma beszélgetései a tizenkét éves sráccal nagyon aranyosak ("Nem tudom mi az, hogy plátói. Mindenesetre mostantól a barátnőm vagy."), ahogy Scott Eastwood is hitelesen formálja meg a picit egyszerűbb észjárású edzőt. Tisztelem azt, hogy próbálta frissíteni a zsánert a rendező (illetve a forgatókönyvírók) és ha nem is sikerült ezt tisztán, döccenőmentesen véghezvinni, azért a zsáner rajongóinak így is jó szívvel tudom ajánlani megtekintésre.