H. G. Wells 1898-ban megjelent Világok harca című regénye 1938. október 30-án egy túl jól sikerült rádiójátéknak köszönhetően szó szerint tömegpánikot okozott az amerikai lakosok körében. Az idegen inváziós sci-fi egyik alapművének tekinthető mű azóta már megannyiszor megihlette a hollywoodi kreatívokat, Steven Spielberg 2005-ös feldolgozása annak váratlan befejezése - ami a covid járvány pusztítását látva már talán nem is tűnik annyira légből kapottnak - miatt ugyan mai napig kissé megosztónak számít, ám még így is a jobban sikerült próbálkozások sorát erősíti.
A Simon Kinberg produceri, valamint írói segedelmével létrejött Apple TV+-on látható Invázió Wells klasszikus történetét igyekszik újragondolni, mégpedig egy olyan koncepcióval, amelyhez hasonlóra talán még nem volt példa korábban, ám kérdéses, hogy vajon a nézők hajlandóak lesznek-e további bizalmat szavazni valaminek, amiből eddig pont hiányzik mindaz, amiért az ember alapból bizalmat szavaz első körben egy ilyen sorozatnak.
Az Invázió forradalminak szánt alapötlete ugyanis abban rejlik, hogy a történet során kibontakozó megannyi karaktert és nézőpontot mozgató események a világ több pontján, valós időben, egymással párhuzamosan futnak. A roppant izgalmasan hangzó alapfelállás viszont az első három epizód majdnem mind egy órás játékideje ellenére egyelőre felemás képet fest arról, hogy Kinberg nem tévesztett-e némileg arányt a totális inváziót megelőző előjelek roppant mód okos, nem mellesleg pedig földhöz ragadt adagolása és a drámai szálak mennyiségének tekintetében. Nyilvánvalóan nem vitatom el, hogy egy ennyi szálon futó történetnek bizony bőségesen kell a játékidő, mindazonáltal némiképp bosszantóan hat, miszerint a harmadik rész végére még mindig a sötétben tapogatózunk az űrből érkezett fenyegetés pontos miben létével kapcsolatban, habár a hozzám hasonló szemfülesek talán kiszúrhattak már ezt-azt a pilot epizód fináléjában.
Az ehhez hasonló apróságok azonban önmagukban véve nem visznek el a hátukon egy ennyire drága sorozatot, amin bizony meg is látszik, hogy az Apple-nél bizony nem fogták vissza magukat a költségek tekintetében, hisz a fényképezés, a díszletek, de még a színészi játékok is mind-mind egy olyan nagy költségvetésű hollywoodi portéka benyomását keltik, amit valamiért teljesen feleslegesen nyújtottak ki egy tíz epizódos sorozattá. A felemás összképen némileg árnyal a negyedik rész eddigieknél jóval feszesebbre vágott tempója, amit én az alkotó gárda helyében simán hozzácsaptam volna rögtön az előtte lévő háromhoz, mivel a részeg teknős lassúságával haladó történet csak mostanra ért el arra pontra, hogy végre bemutatta az összes főszereplőt, miközben a cselekménynek is sikerült letudnia velük az invázió legelső, még erősen homályba burkolódzó pillanatait. Innentől kezdve tehát elviekben most már tényleg semmi nem áll az útjában annak, hogy a messziről jött hódítók szépen fokozatosan egyre nagyobb szerephez jussanak, melyre a negyedik fejezet befejezése ugyan adott némi finom utalást, ám könnyen megeshet, hogy végül ez is a pilot végén látható eseményhez hasonló módon ki tudja mikor kerül majd ismét szóba.
Habár az eddigi négy epizód alapján tényleg nem vagyok maradéktalanul elégedett Kinberg talán túl sokat ígérő koncepciójával, furcsa mód mégis azt gondolom, hogy egyelőre érdemes még néhány rész erejéig bezárólag bizalmat szavazni az Inváziónak, hiszen amennyiben az eddigieket hajlandóak vagyunk csak egy kissé túlméretezett pilotként elkönyvelni, akkor megvan rá az esély, hogy innentől kezdve az események valóban ráfordulnak majd a világok harcából ismerősnek tűnő, az emberiség számára bizonyára semmi jót nem tartogató kegyetlen, látványos, és nem utolsó sorban rémisztő fordulatokra.