Irány a bárka! - Minikritika

Azon nem érdemes csodálkozni, hogy a filmipar fantáziát lát Noé és bárkájának történetében: a sztoriban rejlő konfliktus és esetleges kérdésfelvetések egy komolyabb filmre is elegendők (lásd: Darren Aronofsky tavalyi Noé című remek, ám megosztó dolgozatát), de ha úgy adódik, akár egy nagyszabású családi vígjátékhoz is felhasználhatók egyes elemei (lásd: Tom Shadyac gyengécske filmjét, amiben Steve Carrell szakállt növeszt). Jelen tárgyalt filmünknél az alkotók úgy gondolták, hogy egy kifejezetten gyermekek számára készült animációs filmhez is megfelelő matéria lesz az özönvizes katasztrófatörténet, mely ötlet a legkevésbé sem ördögtől való. Potenciális működőképességét mi sem garantálja jobban, hogy a történet kvázi főbb mellékszereplőiből (az állatokról van szó) könnyűszerrel lehet adott esetben teljes állású főszereplőket faragni, mellőzve a sztori egyéb vonatkozásait.

Sean McCormack és Toby Genkel rendezők közös filmje egy a bárkáról lemaradt apáról és annak fiáról szól, akik a nagy beköltözés alatt elkavarodnak egymástól, majd egy másik állatfajjal szövetkezve kell mindkettejüknek megtalálnia a másikat. A sztori lehetőséget ad arra, hogy két, természetéből fakadóan egymástól teljesen különböző faj nagy nehézségek árán, de barátságot kössön egymással megannyi kaland és hányattatások közepette. Genkel és McCormack egyszerűre veszi a figurát: Fancsi és Dave jóravaló, de meglehetősen együgyű lények (akik imádnak ölelkezni), míg Leah és anyukája morcosak és harapósak, akiknek lassanként meg kell tanulniuk nyitni embertársaik állattársaik irányába. A tanulság is adott tehát, amit a kis csemeték magukba szippanthatnak.

Kikukázva a bibliai vonatkozásokat és a hittel, Istennel kapcsolatos problematikákat, az Irány a bárka! teljes egészében arra összpontosít, hogy a lehető legbiztonságosabb utat bejáró, stresszmentes animációs filmmé váljék, ami javarészt feláldozta a kreativitást az infantilizmus, az egyszerűség és a lustaság oltárán. A történet nagy vonalaiban mutat némi párhuzamot ugyan a Pixar által fémjelzett Némó nyomábannal, de ebben ki is merül a hasonlóság: az európai pénzből készült Irány a bárka! képtelen elérni azt, hogy az egész családnak kedvezzen, így felnőttként meglehetősen kevés aspektusát voltam képes értékelni a filmnek. A látványvilág is csak az "éppenhogy" kategória alsó szintjét súrolja, ahogy a poénok többsége se mondható túl nívósnak. Előbbin nagyban érződik, hogy távol vagyunk Hollywood-tól, utóbbi pedig képes olyan furcsaságokra, mint például a videojáték esztétika bevitele egyes jelenetekbe. Bájos, de kevés a sikerhez, az eredmény inkább szemöldökráncolást kelt. A kérdés az, hogy lehet-e rá haragudni? Még akkor is, ha nélkülözi az eredetiséget és engem mérhetetlenül idegesített a színes, sötétben világítós, bolyhos szőrű apa-fia karakter, a pincérül funkcionáló majom és egyebek, azért láthattunk már jóval károsabb és jóval ostobább animációs filmet (és most megvető tekintettel nézek a hazai filmgyártás egyik szégyenfoltjára, a Kis Vuk-ra). Felmenti mindez hibái alól? Nem. Elnézhetjük neki? Talán. Bosszankodni viszont felesleges, hiszen nem mondhatjuk, hogy híján lennénk minőségi animációs daraboknak, melyek minden korosztály számára egyaránt apellálnak. Elég csak ránézni az Agymanók-ra. Oké, innen nézve talán mégis kicsit elszomorító beülni egy olyan filmre, mint ez... https://www.youtube.com/watch?v=COW6XKUQoFE