Joker - Kritika

A Joker a Statham-filmek egyik legvalószínűtlenebb nyitójelenetével kezd: hősünk egy kocsma pultját támasztja (eddig annyira nem nevezhető szokatlannak), majd kipécéz magának egy krapekot, aki épp egy nőt akar magának megszerezni (értsd: feleségül venni). Kopasz, brit akcentusú barátunk távolról figyeli az eseményeket, majd megelégelvén a csávó szerencsétlenkedését, odasétál alkohol ittasan és kekeckedni kezd. Parókát viselő, távolról bűzlő, tőről fakadt szerencsétlenségnek tűnő áldozata pár perccel később a parkolóban látja el a baját. Jason Statham ahelyett, hogy maga adná a seggberúgásokat, az ő hátsóját látják el.

Nem kell aggódni, pár perccel később persze kiderül, hogy turpisság van a dologban: igazából a fószer összebeszélt Statham-mel, hogy ugyan veresse már meg magát, hogy nagymenőnek tűnhessen kiszemelt menyasszonya szemében. A trükk sikerült, Nick Wild pedig még vissza is utasítja a felajánlott összeg felét. Mert ő egy igazi dzsentlemanus. Olyannyira az, hogy még a legnagyobb csonttörések közepette is ügyel arra, hogy a statisztahölgyeknek ne essék semmi bántódásuk, lágyan arrébb tessékeli őket. A Joker Nick Wild-ról szól. Arról a Nick Wild-ról, aki folyton készséggel segít ismerőseinek kényes ügyeinek elrendezéseiben és aki fél életét a kaszinók világában, Las Vegas-ban töltötte. Arról a Nick Wild-ról, aki a saját maga szabta szabályok és határok betartásának érdekében igyekszik megmaradni - amennyire lehet - a törvényesség határain belül egészen addig, amíg egy félholtra vert nő segítségét nem kéri abban, hogy csúnya revansot vehessen az őt megrontó kisgengszteren. Arról a Nick Wild-ról, aki a cinikus álarc alatt egy gondoskodó, lelkiismeretes fickó és akit rendre kihasználnak barátai és aki csak nagyon ritkán, szökőévente villantja meg foga fehérjét.

Rossz hírem van azoknak, akik egy szokásos, akció-per-perc filmre akartak beülni. A Joker kevésbé akciófilm, sokkal inkább olyan film, amiben van egy kis akció. Az is igaz ugyan, hogy Jason Statham már megjelenésében hordozza magával az adrenalint, szóval ha azt vesszük egy sima szúrós tekintet is felér egy ütlegeléssel, de félni nem kell: van ökölcsapás, van csonttörés. Épp az a helyzet, hogy érezhetően nem a vérontás felé lett tolva az a bizonyos hangsúly, sokkal inkább arról próbál mesélni a film, hogy Nick Wild miként jut el lassan de biztosan oda, hogy meg merje tenni azokat a lépéseket, amelyek előrébb vinnék az életét és jobb mederbe tereljék a monoton életvitelét. A William Goldman regényéből saját maga által írt forgatókönyv alapján készült már egy film 1986-ban Dick Richards rendezésében Burt Reynolds főszereplésével (eredeti címe Heat, nálunk A Las Vegasi zsaru címen fut), de itt volt az ideje annak, hogy modernizálva legyen. Egy ideig Brian De Palma neve is összekötésbe került a projekttel (ha belegondolok: ez a verzió lehetett volna a legszuperebb Jason Statham-film), de végül vagy kihátrált a projektből vagy a stúdiónak nem tetszettek az ötletei. Bárhogy is: Simon West belépett a képbe és megnyerte magának a filmet. Nem vagyok biztos abban, hogy jobban jártunk.

Goldman forgatókönyve valószínűleg az eddigi legjobb dialógusokat biztosítja egy Statham-film számára: ez egyben előnyére és hátrányára válik a filmnek. Előnyére, mert jó hallani ezeket a szövegeket (egyik kedvencem az, amikor Nick beszél saját magáról és amely szöveg már az eredeti filmben is hallható volt) és mert viccesek és érezni azt az írógép túlsó oldaláról kikacsintó törődést Goldman részéről. De hátrány is, mert a rendezés maga nem egészen ér fel a matériához. West rendezése stílusos szeretne lenni, de csak saját magához képest tud az lenni, a dialógusok által megigényelt stílus csak üres pózörködésnek hat. Goldman is hibás persze: nem fogja elég erőteljesen a gyeplőt. Karakterei csak félig kidolgozottak, Nick kvázi legyőzhetetlenségéből fakadóan pedig egy percig sem kételkedünk abban, hogy jól jön ki a buliból, a megoldás is tessék-lássék módon kivitelezettnek hat. Feszültség nélkül nincs katarzis, Wild hiába érdemli ki jól megérdemelt pihenését, nekem mint nézőnek ez nem jött át, a blackjack-asztalnál történő "pénznyereséget követő pénzveszteség"-jelenetsor pedig önmagában megállja ugyan a helyét, de furcsamód kilóg a sorból és furcsán hat. West nem adagolja olyan egységesen a drámát, hogy úgy hasson, ahogyan kéne. Kompenzálásként lehetne beszélni a szuperjó akciójelenetekről, de mint mondtam, abból ugyan nincsen sok és az a kevés is csak a sokadik alkalommal látott, lassításokkal felvértezett orrbagyűrések és szájoncsapások. Hiába, rég volt már a kilencvenes évek és a Con Air (ami szintén nem feltétlen a kiemelkedően megkoreografált akciójeleneteknek vagy a forgatókönyvnek, hanem a sodró lendületnek és a sztárparádénak köszönhetően volt veszettül szórakoztató), West azóta már többször bebizonyította, hogy tehetségét illetően nem több egy korrekt iparosnál.

Műfajilag se teljesen egységes: karakterdrámának nem elég erős, akciófilmnek nem elég akciódús, maradt tehát egy szellemes dialógusokkal felpolcozott, nem egészen kompetens rendezéssel elrontott film, ami ugyan sokkal rosszabb is lehetett volna, de az is biztos, hogy ennél megnyerőbbet is láthattunk már. Feledés homályába vész gyorsan, vegyük inkább elő újra a Crank-filmeket vagy A biztonság zálogát. https://www.youtube.com/watch?v=BcJcSyyfRes