Keleti nyugalom – A második Marigold Hotel – Kritika

De mondjuk ki őszintén: az első rész nem éppen az a mozi, amihez folytatást tudnánk elképzelni. Egy kedves, de nem kiemelkedő mozi a kései újrakezdésről, az elmúlásról és a szerelemről Anglia nagyjaival, és nem tolakodó üzenettel. Mondhatnánk, hogy míg a tengeren túlon a trendi szuperhősöket boronálják egy cselekménybe minél látványosabb akciók és találó szóvirágok közepette (utóbbiból mondjuk itt sincs hiány Maggie Smithnek hála), addig a britek a rájuk jellemző bájos humorral tarkított kis történetekbe terelik össze éltes korú színész veteránjaikat. Hogy melyiket fogadja be könnyebben az ember, az nem is kérdéses, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne szerethető.   Ez pedig onnan fakad, hogy folytatás mivolta ellenére kevésbé érződik rajta az izzadságszag. Ezt nemcsak a film adott pontján elhelyezett bölcselet teszi, mely szerint egy történetnek sosincs vége, csupán egy időre kilépünk belőle, hanem mert ezek a színész veteránok annak ellenére érdeklődést, részvétet váltanak ki a nézőből, hogy – az egy karakterre jutó játékidő ellenére – továbbra is pár mondattal leírhatóak. De azért az mégis más, ha ezeket olyan nagyságok játsszák, mint Maggie Smith, Judi Dench vagy Bill Nighy (utóbbi betegsége, a Dupuytren-kontraktúra, melynek következtében egyik kezén sem tudja kinyújtani a gyűrűs és a kisujját viszont sohasem volt még ennyire feltűnő).

Hiába jó a felütés a kibővülni készülő hotellánccal, az első részt is jegyző John Madden (Szerelmes Shakespeare) már látványosan nem tudja a második – a kelleténél jobban túlnyújtott – félidőre, hogy hova futtassa ki a sztorit. Hiába fő csapásirány az ezúttal is túlmozgásos, de mégis szerethető idióta Sony (Dev Patel) esküvője, vagy az újonnan belépő Richard Gere kiléte, pont az érdemi színészek karaktereinek a sorsa lóg a levegőben, így a Marigold Hotel jövője is inkább csak mondvacsinált konfliktus, némi tévedések vígjátéka körítéssel.  

A mérleg nyelve tehát nincs egyensúlyban továbbra sem, de Dench és Nighy románcának mondvacsinált akadályait, vagy Norman (Ronald Pickup) és Celia Imrie szerelmi életének problémái sokszor hiába sikkadnak el Sony féltékenyégi rohamai mellett, a történetet átható báj, a továbbra is nagybetűs SZÍNÉSZEK és Maggie Smith kisujjból kirázott, mégis találó riposztjai (amelyben nem egyszer Patel méltó párja) pont annyira teszik szerethetővé, mint az elődjét. És van úgy, hogy ez is bőven elég. https://www.youtube.com/watch?v=YGKbq9_I160