Későnérők - Kritika

Keira Knightley-nak nehéz a felnövés. Megan a harmincas éveit tapossa, de még mindig nem volt képes kikászálódni a szülői ház nyújtotta pihe-puha biztonságból és a kamaszkorra jellemző lázongás élvezetéből. Diplomás, szakképzett fiatal nőként munka nélkül lebzsel szülei házában és ahelyett, hogy igyekezné minél hamarabb megkeresni a napi betevőt, inkább fekszik a kanapén és bámulja a televíziót. Ezen kívül több éve tartó párkapcsolatban él, de abban sem tudja igazán saját magát nyújtani és képtelen boldog lenni. Mintha megállt volna az idő akkor, amikor a főcím alatt látható szalagavatós képsorokat látjuk. Megan tiniként remekül tudott alkalmazkodni és képes volt jól érezni magát, felnőttként már mindezt nem tudja megcsinálni.

Az ilyen történetekben mindig bekövetkezik egy váltás, ami aztán a hőst/hősnőt arra kényszeríti, hogy számot vessen, felnőjön, meghozza a megfelelő áldozatokat és a helyénvaló döntéseket. A Későnérők-ben sincs másként. A váltás itt egy szülői botlásban nyilvánul meg és abban, hogy a fiúja megkéri a kezét. Időt adva magának Megan elmegy pár napra és újdonsült tizenhat éves barátnőjéhez valamint annak elvált édesapjához költözik be. Nem fogsz meglepődni a film fejleményein, az már egyszer biztos. Tudod, hogy ki kivel fog összejönni és mire fog kifutni a film, de igazából nem is tulajdonítottam közben ennek különösebben nagy jelentőséget. Lynn Shelton rendezőnő (legutóbb az Édesnégyest láthattuk tőle) finom humorral és jól eltalált szereposztással kompenzálja a sztori kiszámíthatóságát: Keira Knightley például meglepően szuper választás volt az éretlen, kissé hebehurgya és magában bizonytalan fiatal nő szerepére (néha tényleg elhiszed, hogy egy tinédzsert látsz, annyira olyan a viselkedése és a megjelenése), ahogy Sam Rockwell is abszolút telitalálat a betokosodott, lányát vasszigorral nevelő apa karakterére. Rockwell-től mondjuk amúgy sem áll messze az, hogy egy filmhez hozzáadja azt a bizonyos pluszt (Vasember 2; Charlie angyalai), de mégiscsak nagy szerencse, hogy a forgatókönyv is megadta alakításához a megfelelő táptalajt. Kétség nem fér hozzá persze, hogy egy másik színész feleennyire se lett volna remek (a karakter magában hordozza a lazaság, a humor és a nagybetűs komolyság fúzióját). Kettejükön kívül még az ifjonc Chloe Grace Moretz az, aki kiemelkedik (szinte rendre, a múlt hónapban látott Sils Maria felhői-ben is emlékezeteset nyújtott, habár ott a karaktere sokkal jobban elrugaszkodott egy átlagos tinilány szerepkörétől, kihívásként nagyobbnak bizonyult), ezen se kell már meglepődni.

A film humora egyrészt rájátszik arra, hogy Keira Knightley karaktere mennyire éretlenebb szinten van a barátnőihez képest (legjobb példa erre az, amikor a film elején egy ártatlan vicces mozdulattal megcsavarja egy buddha-szobornak a mellbimbóját, minek után barátnője kérdőn és sértve kérdezi, hogy ezt mégis miért kellett), másrészt a játékidő feléhez közeledve inkább a romantikus komédia velejáróit pipálhatjuk ki sorra, a megismerkedésre és a kölcsönös vonzalomra alapozódnak a film poénosabb pillanatai. Sam Rockwell és Knightley kettőse el lett találva, kettejük közös jeleneteiben már a kezdetektől szikrázik a levegő, a kémia folyton dolgozik. Lehet is szurkolni nekik a végén, hogy ugyan jöjjenek össze, annyira tündéri és hihető páros ők (ellenben egy másik film totálisan hiteltelen szerelmespárjával: Juliette Binoche és Clive Owen kettősével az Apropó szerelem-ben). Más kérdés, hogy ez a romantikus szál is inkább kiszámítható a maga kötelező bonyodalmával és a feloldásával, de talán nem is baj, így is sikerült mondania valamit a felnőtté válásról, a döntések fontosságáról és továbblépés mibenlétéről. Tette ezt a karakterek két típusba tevésével (mindenki vagy éretlenül, vagy túl éretten gondolkodik a korához képest), megalapozva a kontrasztokat a figurák között. Mindezt finom humorral, kis romantikával, kitűnő színészekkel. Bájosan, még ha nem is túl erősen. https://www.youtube.com/watch?v=JTdkloyqR6Q