Kódjátszma – Kritika

Bocsánatot kérni nehéz. Sőt! A legtöbben képtelenek rá, vagy ha mégis megteszik, akkor az kimerül egy kényszeres cselekedetben, egy odabökött ”Sajnálom.”-ban, megfosztva azt minden fajta mögöttes tartalmától. Persze a magyarázat egyszerű: pocsék érzés azzal szembesülni, hogy valamit visszafordíthatatlanul elszúrtunk és vállalni érte a legkisebb – ám az adott helyzetben mégis a lehető legtöbb – felelősséget. Morten Tyldum (Fejvadászok) filmje egy ilyen megkésett bocsánatkérés, de annak legalább őszinte és igényes.

Pontosabban annyira őszinte, amennyire egy díjszezonra pozícionált filmtől elvárható. A dramaturgia oltárán sokszor feláldozzák a tényszerűséget – ez leginkább a most is remek Charles Dance konfliktusgeneráló figuráján és a helyenként tetten érhető didaktikusságon érződik – de egy életrajzi játékfilm elsődleges feladata, hogy hiteles és ne tűpontos portrét fessen az adott személyről. Éppen ezért egyesek, akik jártasabbak a témában, fennakadhatnak azon, hogy a film mit hallgat el vagy igazít a forgatókönyvhöz, miközben egy feszült korrajzot kapunk a középpontjában egy rendkívüli emberrel.

A filmesek – és ez nem csak kizárólag Hollywoodra igaz – ugyanis szeretnek elfelejtett hősökről, ellentmondásos figurákról mesélni. Alan Turing pedig mindenképpen ilyen ember volt, aki a németek Enigma kódjának feltörésével közrejátszott a II. világháború lerövidítésében és megnyerésében, miközben nehéz természete miatt kollégáival és feletteseivel is folyamatos harcokat vívott.

Filmes szempontból tehát mindenképpen hálás téma, de hogy Turing karaktere szerethető és ne ellenszenves legyen, ahhoz mindenképpen kellett Tyldum finom rendezése és Benedict Cumberbatch érzékeny játéka. Előbbi rendkívüli érzékkel mossa össze a három idősíkot, minél pontosabb képet festve hőséről, miközben ezt a portrét nagyon ügyesen vegyíti a kém-thrillerek feszültségével, csak itt információkért megy a harc súlyos, a néző számára is jól érzékelhető tétekkel mindezt úgy, hogy a film tetemes része egy raktárhelyiségben játszódik. Utóbbi pedig… A Sherlock beli szerepének áthallásai ellenére Cumberbatch magával ragadó és szívszorító alakítást nyújt, továbbá karaktere a hétköznapok, az emberek meg nem értéséből fakadó humora gondoskodik arról, hogy a Kódjátszma ne váljon súlyos drámává, és ebben a többi kiváló színész, mint Mark Strong, Matthew Goode és igen, még Keira Knightley is remek partner.

A film végén mégis bekúszik a bűntudat az ember bőre alá és akarva-akaratlanul kérdések cikáznak a fejében. Miért volt bűn egy ember homoszexualitása? Mert a társadalom annak tartotta? Ezzel máris semmissé váltak azok a cselekedetei, amiket elért, és amik nélkül a világunk ma nem lenne ugyanaz? És itt kanyarodtunk vissza a bevezetőben taglaltakhoz: nem csak egy ember, hanem egy egész társadalom ismerte be, hogy hibázott, hogy nem az érdemeinek megfelelően bánt egy tagjukkal és bocsánatot kért. Csakhogy addigra már nem volt kitől. Ezzel is bizonyítva, hogy egy bocsánatkérésnek is van szavatossága. De a jó filmeknek és alakításoknak szerencsére nincs. https://www.youtube.com/watch?v=N-6OsXkU1Gc