A Hollóárnyék-trilógia zárókötetének történetébe jóformán közvetlenül a második rész után kapcsolódunk be: Lyrna, az Egységes Birodalom királynője Alltor ostroma után egy percet sem pihen, hisz azonnal útra kel, hogy felszabadítsa a fővárost és kizavarja a Volári Birodalmat országából. Ennek érdekében még a Hit sokáig titokban létező Hetedik Rendjével is szövetséget köt, melynek tagjai a Sötétség erejéből származó hatalommal rendelkeznek. Reva Mustor Cumbrael kormányzójaként szintén segíti a királynőt, Vaelin Al Sorna pedig újra a legfőbb hadúr szerepében találja magát, míg az önnön hibáján kívül királygyilkossá váló Frentis is Lyrna oldalát erősíti.
Az előző két kötetben megismert hősök így együtt kelnek útra, hogy a titokzatos Szövetségest és a voláriakat végleg legyőzzék, s nem csupán az Egységes Birodalom, de az egész emberiség jövőjét megmentsék. Mindannyian más-más úton közelednek a végső ütközet felé, ám nem csupán az úti céljuk közös: mindannyiuknak teljesítenie kell saját küldetését is, hiszen a menetelés során a saját lelkükért is küzdeniük kell.
A tűzkirálynő legalább annyira összetett - és terjedelmes - regény, mint a sorozat előző kötetei. Hőseink mind arra készülnek, hogy beteljesítsék sorsukat, s a végső küzdelemben lehetőségük is nyílik erre. Gyakorlatilag folyamatos az akció, leszámítva persze a baktatást. Az egyes fejezetekben mindig az egyik főszereplő szemén keresztül figyeljük az eseményeket, amelyek itt egy időben történnek - még Verniers elbeszélései is - és kifejezetten szórakoztató és izgalmas, ahogy a szálak és a karakterek szépen fokozatosan közelítenek egymáshoz. Reva, Lyrna, Vaelin és Frentis, bár egyszerre indulnak, mégis vagy más irányból közelednek vagy útközben keverednek el egymástól, ám gyakorlatilag nem igazán lehet választani közülük, mindegyikük szálában volt valami, ami miatt alig vártam, hogy ismét az ő fejezetük következzen.
A karaktereket az író már szinte az előző epizód, A várúr alatt "kimaxolta", gyakorlatilag a személyiségük nem sokat változik, inkább csak révbe ér, végső alakot ölt, ami a könyv előnyére vált, hiszen ennek köszönhetően nem vett egy váratlan fordulatot az egész sztori. A főhősök nem hazudtolják meg magukat, teszik, amit tenniük kell, bár a fenn említett rengeteg baktatás és menetelés azért néhol vontatottá teszik a regényt. A Szövetséges üde színfoltja és epikus főgonosza lehetne a könyvnek, ám nem ő az egyetlen, aki megkeseríti az emberiség életét, ám őt Vaelin és társai relatíve simán "kiherélik", miközben a fickó arra vár, hogy a terve kiteljesedjen. Az ő szerepe nem is igazán a jelenben fontos, a múltbéli tettei azonban olyan hatással vannak, amelyek így nem kárhoztatják a karakterét arra a sorsra, hogy jelenléte értelmetlen legyen a kötetben.
A végkifejlet azonban kiszámítható, s bár Ryan a trilógia során jól használta és színezte a szokásos kliséket, valójában A tűzkirálynő a sorozat talán leggyengébb darabja. Hogy rossz-e a kötet? Egyértelműen nem, sőt, egy izgalmas és szórakoztató fantasy, amelyben talán több potenciál lehetett volna, ám ha egyben értékeljük a Hollóárnyék-trilógiát, panaszra azért nem lehet okunk.
A kötetért köszönet a Fumax Kiadónak!