Krampusz - Kritika

A Karácsony a szeretet, az odaadás, a megértés és egymás elfogadásának az ünnepe. Na meg az ajándékoké, a kulináris élvezeteké és a sok mákos bejglié, amiből nem lehet eleget enni. Mindezek felett a Karácsony egyik jellegzetessége az, hogy a televízió és egyéb médiumok ormótlan giccset árasztó vizualitása és akusztikája már-már csontig hatolóan sok és émelyítő érzést kelt az ember gyermekében - mintha mézet ennél mogyorókrémmel: beledöglesz a sok édesbe és mézesmázba. Ennek enyhítésére az ember egyfajta védekezés gyanánt próbál felfegyverkezni az ilyen és ehhez hasonló támadások ellen - van, aki megnézi a Die Hard-ot, hirdetve, hogy John McTiernan klasszikusában megtalálhatjuk minden idők legjobb karácsonyi műalkotását (igazság van ebben, de ebbe most ne menjünk bele), vagy a Szörnyecskéket, esetleg a Tapló Télapót. Könnyen megtalálhatják számításukat a felsorolt filmekben azok az emberek, akik kiégtek az ünnepi, túláradó szeretetből. Kell a kontraszt, mindig mondom. És ha már a Szörnyecskék példaként felmerült, úgy le is szögezhetjük, hogy Michael Dougherty Krampusz című filmje valószínűleg nem jöhetett volna létre Joe Dante klasszikusa nélkül. Nem találunk ugyan nagyobb párhuzamokat a cselekményben, de többnyire egy tőről fakadnak - egyazon komisz, anti-karácsonyi hangulat járja be őket.

Dougherty már a főcímet is egy jól irányzott gyomrosként teríti elénk - az egymást taposó, "gyilkoló", lassított felvétellel prezentáló vásárlók képei találóan jellemzik a karácsonyt megelőző, ironikusan minden szeretetet nélkülöző ünnepi lázt: a harcokat az utolsó óriási plüssmackókért, a plazmatévékért és egyebekért. Anyagiasság és képmutatás - ez lett abból az ünnepből, ami eleinte nem szólt volna másról, mint a szeretetről. Jogosan merül fel közben annak kérdése, hogy volt-e egyáltalán olyan időszak, amikor ezt az ünnepet nem hatotta át kicsit sem a pénz és egyéb "földi örömök". Vajon azok, akik fennen hirdetik a tárgyalt ünnep igazi értékeit, nem-e beszélnek a levegőbe és nem-e naivak egy pindurkát? A főcím ilyen formán megágyaz a film későbbi fő gondolatának, miszerint a Karácsonyból kiveszett minden érték és minden őszinte szeretet. Aki pedig mégis merészel hinni a Mikulásban/Jézuskában, az egy gyerekes hülye, ha pedig még levelet is ír az illetőnek, akkor rászolgált minden megalázásra. Ezek a vonások jellemzik a filmbeli kisfiút, azt leszámítva, hogy Max nem a hagyományos értelemben hisz a Mikulásban, ahogyan sok más gyerek. Józan eszével tudja, hogy nem létezik, de mégis igyekszik életben tartani a tradíciót és minden év ezen szakaszában levelet ír a nagy, szakállas fickónak - szíve mélyén hiszi, vagy legalábbis szeretné hinni, hogy létezik valahol egy piros ruhás, jó szándékú úr, aki karácsonykor a rénszarvasaival házról-házra jár és megajándékozza a jó gyerekeket. Ezzel a szemléletmóddal persze osztálytársai között nem arat túlzottan osztatlan sikert, éppen ez sodorja bajba még a filmünk elején, amikor is összeverekszik egy másik fiúval, aki egy elsősnek elmondta a nagy és fájdalmas igazságot: "A Mikulás nem létezik." Max nem azért verekszik vele össze, mert fáj neki az igazság, hanem azért, mert szegény elsős idejekorán tudta meg mindezt. A fiúnak a film során a későbbiekben ennél csak kellemetlenebb dolgokkal kell szembenéznie, miután minimálisan diszfunkcionális családjához látogatóba jön egy még náluk is széttartóbb família, hogy aztán annak rendje és módja szerint egymás torkának essenek a mindenféle finomsággal megrakodott ünnepi asztal felett. A problémák csak fokozódnak akkor, amikor a kicsi Max dühében széttépi a Mikulásnak szánt levelét és felpaprikázott állapotban, "Utállak titeket!"- kijelentéssel megtoldva kidobja a papírfecniket a fagyos téli éjszakába.

Michael Dougherty tehát addig sem tétlenkedik, amíg nem ereszti szabadon a sötét erőket (Krampusz és segédei szorgos közreműködésével). Az első fél-háromnegyed óra lassan telik ugyan, nehézkesen indulnak be a dolgok, de addig is jóízűeket nevethetünk és/vagy bosszankodhatunk a vendégül látott, szinte már túlontúl tapló család egymásra licitáló bunkóskodásain. A tunya, magánál fegyvert tartó férjúr folyton a vacsorára panaszkodik, a gyerekek tapintatlanok és neveletlenek, a nagynéni pedig mindez együtt és még megszorozva 10-szer. Nem csoda hát, ha a Krampusz úgy érzi, kijár ennek a bandának egy alapos gatyába rázás. Mert a Mikulás igenis él és virul, az árnyéka pedig egy igazi anyaszomorító. A játékidő lényegi aspektusát kitevő ostromfilmes-feeling lelkes és magabiztos felsorakoztatása a különböző kézműves szörnyszülöttek garmadájának. Vannak itt manók, ocsmány, tapsikáló játékbohóc és néhány vérszomjas mézeskalácsfigura, akik hőseink életére törnek. Dougherty-t is bandájának kezét láthatóan kevésbé kötötte meg a fiatalabb közönséget (is) megcélzó korhatár besorolás, az eredmény nélkülözi ugyan a vér látványát, de azért még éppen van annyira agresszív és intenzív, hogy ne kezdjenek el elégedetlenkedni a harmincas éveiket taposó, R-es filmekért a mozgókép atyaúristenének könyörgő hölgyek-urak. A kis túlvilági lények kellően gonoszak és mocskok ahhoz, hogy kaján vigyorral arcunkon nézzük, ahogy rosszalkodnak, a rendező pedig nem fukarkodik a pulzusszámot növelő, hirtelen jött, székből felugrasztó ijesztgetésekkel sem. Ahogy ezek felbukkannak, a rendező úgy hagyja el a komolyabb atmoszférateremtést és a sejtelmességet, mely utóbbiból egyébként se tapasztalunk túl sokat, hacsak nem nézzük azt, hogy a Krampusz ahhoz képest milyen keveset van jelen, hogy róla kapta a film a címet. Az események szélvész gyorsasággal történnek, éppen pár szusszanásnyi időt kap a néző - hadd heverje ki a látottakat. A nagy haddelhadd közben persze Dougherty nem feledkezik meg arról, hogy honnét is indult ez az egész: rendületlenül folyik a családegyesítés, melynek tagjai vagy simán egydimenziósak, vagy önmaguk paródiáját nyújtják. Kevésbé problematikus ez annak köszönhetően, hogy ezekre a szerepekre megfelelő színészeket szereztek meg az alkotók. Adam Scott, mint a két család összetartójaként funkcionálni próbáló családapa szerepében kellően szimpatikus, Toni Collette pedig remekül hozza az összeroppanás szélén álló családanyát, aki fogcsikorgatva, de igyekszik megfelelni az ünnep adta követelményeknek.

A másik oldalon ott van David Koechner, aki a szeretet és békés együttélés aktusa helyett gyermekeit birkózni tanítja, mellette felesége Linda (Allison Tolman játékában) szürke egérként van jelen csupán, aki se nem bunkó, se nem túl kedves jelenség, de az események őt is megtanítják arra, hogy helyén kezelje a dolgokat és ne bagatellizálja el a családi értékeket. Az alkoholizáló, élcelődő nagynéni szerepében Conchata Ferrell domborít, javarészt hozzá köthetjük a film legkacagtatóbb verbális poénjait ("Mintha ide hányt volna Martha Stewart."), melyet talán pindurit túltol, karaktere abban a pillanatban karikatúrává fajul, ahogy belép az ajtón. Persze nem az összes figura szolgál arra, hogy skicc-szerű, elnagyolt karakterisztikáikkal a karácsony szentségét ellenpontozzák, utóbbinak támogatói is akadnak - sokatmondó, hogy ők a legnormálisabbak és legszimpatikusabbak: a kisfiú Max, aki akaratán kívül a sok szörnyűség elindítója, és nagymamája Omi, aki talán a Krampusznál is rejtélyesebbnek bizonyul. Omi (Krista Stadler nagyszerű játékában) a játékidő nagy részében németül szólal meg (mintegy növelvén titokzatosságát), rezdülései pedig minduntalan arról árulkodnak, hogy emögött a karakter mögött egy egész filmre való történet áll, melyből egy szeletet láthatunk is stílszerűen kézműves stop-motion szcénában, mely a film egyik legjobb pár perce.

A különböző túlvilági lények általi ostrom-jelenetek a film humorához hasonlóan harsányak és hangosak, nem kevés iróniával és kikacsintással vannak tálalva. Tény azonban, hogy az irónia és a humor sokszor alulmarad, a hangvétel többször üti meg a komor, morózus stílt (főként a vége felé meglehetősen eldurvulnak az események), így olykor nehéz eldönteni, hogy épp a látottakat komolynak szánta a rendező, vagy csak képtelen volt átadni a humoros oldalát a dolgoknak. A kritikám elején felvetett Szörnyecskék-párhuzamot illetően pedig azt szűrhetjük le, hogy maga a puszta ténye annak, hogy valaki egy ilyen megveszekedett, vérszomjas karácsonyi mozit kívánt letenni az asztalra, pompás gondolat. Látszik, hogy van a történet mögött egy egész mitológia és még megannyi kis sztori, szimpatikusak a CGI-t nélkülöző kis szörnyecskék és a látszólagos bunkósága mögött érző szív lakozik, ami próbál emlékeztetni minket arra, hogy nem ördögtől való gondolat szeretni felebarátainkat, rokonainkat...S néha, olykor engedni a karácsonyt jellemző varázslat csábításának. Kár, hogy maga az alapötlet, illetve a részek jobbak és figyelemreméltóbbak, mint a film egésze. Több misztikum és sejtelmesség, kevesebb harsányság több lett volna, de az ünnepi giccs antidózisát így is megkapjuk. https://www.youtube.com/watch?v=1mPNwPNgKdc