Igaz történetet általában hálás téma filmre vinni… legalábbis Oscar-szempontból, ha a könnycsatornáinkat kívánják megcélozni. Amennyiben ugyanezek a feltételek azért állnak, hogy a könnyeink potyogjanak a nevetéstől már sokkalta keményebb dió, ami még a Lángelméken is kifog.
Épkézláb vígjátékot tető alá hozni pedig már alapjáraton nehéz eset, annak erősen szubjektív volta miatt. Ami valakinek vicces, másnak nem feltétlenül. Van, akinek fekszenek a harsány, vulgáris, hasra esős poénok, és van olyan, akinek a Buster Keaton-i rezzenéstelen arckifejezésnél nincs viccesebb a világon. Ennek idén jó fokmérője volt a Szellemirtók reboot/remake, amellyel most nem hiába példálózom, ugyanis a "lánycsapat" háromnegyede szerepel ebben a moziban, amit mellesleg Paul Feig vígjátéka előtt forgattak. És egyik sem véletlen: utóbbiban közrejátszik, hogy a tavalyra tervezett premiernek keresztbe tett a gyártó Relativity Media csődje, előbbiben pedig az, hogy a Saturday Night Live című kultikus műsor komikusai népesítik be ezt is, amelyből korábban olyan nagyágyúk kerültek ki, mint Eddie Murphy, Dan Aykroyd, vagy Adam Sandler, a jelenlévők közül pedig Owen Wilsonon kívül szinte mindenki a stábban.
Ez meg is érződik a film - nem egyszer improvizatív - humorán, amely igaz története ellenére is sokszor annyira abszurd, hogy az embernek önkéntelenül eszébe jutnak olyan hasonló mozik, mint a Pain & Gain, vagy minden "igaz történetek" legnagyobbika, a Fargo. Az ember folyamatosan kétkedéssel fogadja, hogy "Ilyen hülye emberek nem létezhetnek!" és vagy a "Sors ennél jobban már nem cseszhet ki velük!" aztán rájövünk, hogy mégis. Ebben a filmben a normalitás átvitt és szó szerinti értelemben is a partvonalra szorul, épeszű emberek itt csak statisztaszerepeket kapnak, miközben a karakterek egytől egyig megvannak arról bizonyosodva, hogy ők lángelméjű mesterbűnözők, profi ügynökök, halálos bérgyilkosok, vagy igazi hősszerelmesek.
Ezzel pedig már magát a filmet és annak cselekményét - egy pénzszállító cég kirablását és a lopott vagyon utóéletét - is hatalmas idézőjelbe teszi, karaktereit nem kevésbé. Egy-egy bölcsnek, manipulatívnak, vagy érzelmesnek szánt mondat éppúgy röhejesnek hathat, mint egy akciófilm üldözési jelenete.
De hogy az effajta white trash humorra mennyire vagyunk vevők, az attól is függ, hogy mennyire tudjuk szeretni a nagyra vágyó, de általában mentális vagy szociális képességei által gátolt figurákat, amelyekre a hazai filmgyártásban is találni ékes példákat, élükön a Mucsi Zoltán és Scherer Péter alkotta Kapa és Pepe párosal. Talán nem is véletlen, hogy Scherer szólaltatja meg azt a Zach Galifianakist, akit a Másnaposok óta (szinte) mindig és aki most is azt a jámbor, de jóravaló mamlaszt hozza, csak valamivel értékelhetőbb poénok keretében, mint a szintén ráépülő trilógia zárlatban. Az már más kérdés, hogy Jason Sudeikis kattant bérgyilkosa, vagy Kate McKinnon "pszicho anyuja" ellopja a showt - utóbbi ráadásul a Szellemirtók után idén már másodszor - így ha pár poénon kívül bárkire is emlékezni fogunk, akkor azok ők lesznek.
Értékelés: 65%
Kiknek ajánljuk?
- - Akik megpróbálnak kitörni a mókuskerékből, de sosem sikerül nekik!
- - Közönséges bűnözőknek!
Kiknek NEM ajánljuk?
- - Akiknek már összejött az élet!
- - Bűnöző lángelméknek!