Magic Mike XXL - Kritika

A 2012-es Magic Mike egy újabb mintapéldánya volt annak, hogy a női vágyálmok kielégítésére igenis van kereslet, méghozzá nem is kicsi. Mindössze 7 millió dolláros büdzséjére több mint százat hagytak a(z elsősorban hölgy) nézők a srácok tangájában, amit evidens, hogy Hollywood sem hagyhatott szó nélkül és ehhez is elkészítette az "elengedhetetlen" folytatását, amit férfiak tömkelege már előre bojkottált. Ez részben érthető, hiszen itt még olyan látvány sem garantált, minthogy a nudista hajlamokat dédelgető szomszédsrác vajon hányadik percben változik át óriás huskyvá, vagy hogy legalább némi pornográfia ígérete, amint a gazdag milliárdos kikötözi a szende szűz csaját az ágyhoz. Egy javarészt magukat csupaszon rázó chippendale társulat viszont még annak ellenére is taszító a legtöbb férfi számára, hogy minőségben messze felülmúlta a másik két női vágyálmot, noha ezt a tulajdonságát, miszerint milyen jó érzés a játékidő jelentős részében Channing Tatumék kockáit nézni, nem tudta és nem is akarta levedleni. Pont ezért is kár, hogy a folytatás már csak eme vágyálom beteljesítést szolgál és azt is felemásan. A Magic Mike egyik érdeme volt, hogy egy addig jobbára ismeretlen közeget mutatott be, miközben címszereplője innen próbált kitörni, hogy egy lényegesen hétköznapibb álom megvalósítása felé. Emellett persze végigvette a hollywoodi kliséket, mint például a tehetséges, de egyre mélyebbre csúszó újonc és a nagy szerelem, de a felszínes közeg ellenére sem maradt annak szintjén. A Tatum élete inspirálta Mike karakterének problémái, kiútkeresése abszolút átérezhető volt, az XXL-es verzióra viszont pont, hogy csak a a felszínesség maradt. Mike visszatérése a chippendale fiúk - bocsánat, férfi revütáncosok - világába mondvacsinált, ahogy a roadmovies szerkezet is a rendesen megírt forgatókönyv hiányosságait hivatott leplezni.

Pedig erőltetett mivolta ellenére van potenciál az alapanyagban. Visszatérni abba a közegbe, ahonnan egykor menekültünk, miközben barátaink éppen próbálnak továbblépni, ami korlátozott képességeiket figyelembe véve is érdekes kérdéseket vet fel. A valamire való párbeszédek, vagy ötletek hiányában azonban eme konfliktusok helyett - amivel a film érdemben nem kezd semmit - inkább ötlik fel az emberben Danny DeVito kiöregedett táncosa a Jóbarátok ominózus epizódjából, mint kidolgozott testű férfiak korai kapuzárási pánik problémái.

Persze, lássuk be, hogy itt úgyis azon van a hangsúly, hogy a nézők több kockát lássanak két óra alatt, mint egy LEGO kiállításon és ezt a jobbára rendezőasszisztensként tevékenykedő Gregory Jacobs filmje teljesíti is. Hiányzik belőle az első részt jegyző - és azóta visszavonult, de operatőrként és producerként közreműködő - Steven Soderbergh precizitása, érzékenysége, viszont az előddel ellentétben jól megteremti az ott jobbára mellékszerepekre kárhoztatott fiúk közti összhangot. Tatum még mindig jól riszál, Matt Bomert a két rész között eltelt coming outja után látványosan nem engedték a táncokon kívül nő közelébe, de ezoterikus maszlagjai így is mosolyt csalnak az ember arcára, a showt viszont egyértelműen Joe Manganiello lopja a jó húsz perccel a kelleténél hosszabb filmben.

Majd minden szempontból felesleges és méltatlan folytatás az első részhez képest, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmi értékelhetőt nem találtam benne, hogy ne lett volna alkalomadtán kedvem leülni egy joghurt mellé és dumálni a srácokkal, vagy hogy az agyon botoxolt Andie MacDowell ne hozott volna némi felüdülést a lagymatag második félidőbe. Az XXL jelző azonban jelentősen túl lett méretezve, és nem csak az elvárásokhoz képest. https://www.youtube.com/watch?v=bhJLcF9pk9k